Drukkoljunk-e a magyar labdarúgó válogatottnak?
Hazaáruló-e, aki nemzetközi mérkőzéseken nem a magyar csapatnak szurkol? A kérdésnek normális üzemmenetben nem lenne értelme: magyarok vagyunk, vagy mi a szösz? Ki mást szeretnénk, ha nem a saját aranylábúinkat? Csakhogy mifelénk már régóta nincs normális üzemmenet. Tétre menő mérkőzések előtt nem minden magyar drukkol a mieinknek, mert sokan vannak, akik azt gondolják, hogy egy sikeres magyar csapat a futballőrült Orbán Viktort igazolja. Nem az ellendrukkerek tehetnek erről, hanem az, hogy ebben az országban egy ideje semmi nem az, aminek látszik, hanem az, aminek a hatalmon lévők mondják. A szavak ma mást jelentenek, mint évekkel ezelőtt.
A fülkeforradalom hajnalán, amikor dolgos népünk az örök és megbonthatatlan Orbán Viktor bölcs iránymutatásával oxigénmaszk nélkül hágott fel a csúcsra, és ott, messze fenn, a korábban elérhetetlennek tűnő magasságokban, közös megegyezéssel létrehozta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, azt mondta a futballt kedvelő miniszterelnök a magyar labdarúgó válogatottról, hogy most végre szerethető csapatunk van.
Ez volt az eredendő bűn, innen datálódik minden. Értettük, hogy miért mondja ezt, csak nem szerettük érteni. Merthogy a korábbi magyar válogatottak is a mieink voltak. Épp annyira szerethetők, vagy nem szerethetők, mint azok, amelyeket most – a NER keretében – szeretnünk kell.
A Gyurcsány és Bajnai kormányok vezette világban is a miénk volt a magyar labdarúgó válogatott. Minden botladozásával, bénázásával együtt, miénk volt Horn Gyula nemzeti tizenegye épp úgy, mint Orbán Viktor első kormányának válogatottja, amelyről akkor még – lehet, csak feledékenységből – nem mondta senki, hogy szeretni való csapat. Pedig az volt, sőt, már korábban is szerethető csapataink voltak. Hiába, hogy Kádár János volt az első titkár, 1986-ban kijutott a válogatottunk a világbajnokságra – mindezidáig utoljára. Lehet azt mondani, hogy Kádár János és rendszere akkortájt már a végét járta, de ezt még nem tudta senki, úgyhogy Kádár csapata is a miénk volt. Sőt – és most kéretik egy nagyon nagy levegőt venni –, az Aranycsapat is szerethető volt. Tessék csak utánanézni, hogy ki volt akkor népünk tévedhetetlen vezére.
Akkor is a magyar himnuszt játszották a meccsek előtt, és a huszonkét felsorakozott futballista közül a mieink voltak azok, akik piros-fehér-zöldben futottak ki a pályára. Nem csak mostanság, amikor Orbán Viktor másodszor, harmadszor, majd negyedszer lett miniszterelnök, hanem már akkor is.
Most még mindig van esélyünk arra, hogy kijussunk az Európa-bajnokságra. Nem lett jobb a csapatunk, mint a korábbiak voltak, csak változtak a viszonyok. Az eddigi 16 válogatott helyett 24 játszhat az Európa-bajnokság döntőjében, vagyis, míg a selejtezők végén elért negyedik helyünk korábban kiesést jelentett volna, ezúttal – sikeres pótselejtezők után – ezzel is tovább lehet menni.
Nem lettünk jobbak, mint amilyenek voltunk. Talán, ha még több stadion épül, és még többször elmondták volna a köztévében, hogy a reformok működnek, és Magyarország jobban teljesít.
Ez a mostani magyar válogatott – ha szerethető egyáltalán, akkor nem azért az, mert ez Orbán Viktor csapata, hanem azért, mert a miénk. A magyar trikolór színeiben fut ki a gyepre 11 honfitársunk, és a magyar himnuszt játsszák a meccseik elején. Függetlenül attól, hogy ki kormányoz, és ki a miniszterelnök.
Ez még a szotyola köpködésénél is egyszerűbb, nem kell túltolni.
