Tabutémát nyitott meg Hajós András a járvány utáni „szép, új világról”
A népszerű médiaszemélyiség hivatalos közösségi oldalán az erősen terebélyesedő vírusjárvány mind kiterjedtebb következményeiről és egyre drámaibban körvonalazódó kölcsönhatásairól írt egy vészjelzésnek is beillő posztot.
„Kényes témát nyitnék meg, kicsit ünneprontó leszek, de fontos és valakinek el kell kezdenie erről is beszélni” – kezdte illúziómentes gondolatmenetét, aminek lényege, hogy a járvány okozta tömeges munkavesztés minden bizonnyal átírja a szórakoztatóipart és véleménye szerint, itt az ideje átgondolni, meddig tartható fenn, hogy az interneten majdnem minden majdnem ingyen van.
Hajós szerint, az eddig működött modell a támogatókra, reklámokra épített, az üzleti érdek a nézettséget értékelte akár a minőséggel szemben – de ez már lehet, hogy a múlt.
Felteszi a kérdést, hogy „mi lesz, ha visszaesik a gazdaság? Ha kevesebb telefont, autót, mellsonkát és arcpakolást veszünk? Akkor kevesebb pénz lesz a tartalmakra. Mondhatnánk: de jó, majd megmaradnak a jók és hullik a férgese. Hát, nem mindig ez szokott történni.”
Tart attól, hogy a nagyon nézettek maradnak majd meg, ide koncentrálódik az olvadozó hirdetési igény és a minőségibb produktumoknak befellegzik, semmilyen garancia sincs a továbbiakban a művészeti projektekre, a rétegműsorokra, a kis társulatokra, a tehetséges, fiatal énekesekre stb. Mindezzel pedig a néző veszíti el a kedvenceit.
Hajós szerint, most jött el az a pillanat, amikor el kell gondolkozni azon, hogy meddig van ingyen műsor, mikor és ki meri először azt mondani, hogy „200 forintért megtekinthető”, ami nagy felzúdulást váltana ki, „pedig most olyan idők járnak, amikor talán el kell kezdenünk máshogy látni a dolgokat. Én zenészként, standuposként, tévésként és most a Dalfutár egyik producereként mindig is úgy gondoltam, hogy az a helyes modell, ha egy produkciót leginkább a közönsége tart el. A közönség megkapja, amit szeret, a szórakoztató iparos megkapja tőlük a pénzt a munkájáért, utána szelfi, pacsi és boldogan haza lehet menni.”
A járvány következtében kialakult tömeges előadói, szórakoztatóipari tarvágást látva, elérkezettnek látja az időt, hogy ahogy a telefonért, autóért, mellsonkáért és arcpakolásért fizetünk, úgy fizetni kell a tartalomért is, elismerve, hogy az pont ugyanúgy egy költségekből és munkából előállított termék,/.../ amint a boltban sem lopunk kiflit”.
Hajós András szerint, a szórakoztatóipar egyelőre pánikszerűen közvetíti magát ingyen, kérve-kéretlenül, de a „napi százötven karanténdalból, a napi kétszáz különlegesen egyedi lakásbelsőben elmondott különlegesen egyedi gondolatból (miszerint úristen, nézzétek, mi van VELEM?!) lassan sok lesz. A technikai feltételek adottak, dübörög a netes vásárlás, mindenki kezében alkalmas telefonok, zsebében alkalmas bankkártyák vannak. Kíváncsi leszek, ki meri elkezdeni?”
