Mi a bajom ezzel az egésszel?
|
2016. október 9. 11:06
2016. okt. 9. 11:06
Egy hét múltán mindent tudunk erről a népszavazásról, minden lényegeset elmondtunk, megírtunk róla, meg a következményeiről is. Tudjuk, hogy a hatalom bármi áron való megtartása, a következő választásokra történő előkészülés, a hazai disznóságok eltusolása, az ellenségkeresés fenntartása, a brüsszeli mozgástér szélesítése s még számos egyéb magyarázata lehetséges ennek a fölösleges és kirívóan költséges néphülyítésnek.
Engem mégis valami olyan mozzanat izgat, ami ezt az egész őrületet összeköti az elmúlt hat év valamennyi fontos vonásával, mondhatni, hogy az ÚJ Rendszer lényegi elemével. Identitásaink egydimenzióssá tételének hatalmas kísérletével.
Ennek megértéséhez azonban legalább vázlatosan át kell tekintenünk ennek a - mindannyiunkkal kísérletező - szellemi ellenforradalomnak a meghatározó szerkezeti elemeit. Kéretik kis türelem az olvasótól.
Az elmúlt száz-százötven év meghatározó pontokon alakította át a Modern Személyiség bázisát, számos új fejlemény szélesítette, gazdagította hasonlíthatatlanul összetettebbé, mint amilyen az korábban, ezer éveken át volt. E soktényező közül ezúttal csak négyre utalnék.
Először is a nagyfokú, s visszafordíthatatlanná vált városiasodás mára az emberek többségét olyan tarka, időnként követhetetlen sűrűségű inger-keretek közé terelte, amelyben a hatások sokasága eléri a feldolgozhatatlanság határait. Másodszor, az iskolázottsági mutatók radikális megemelkedése révén a mai emberek többségének a világról való átlagos ismeretei nem vethetőek egybe a korábbi korok legkizárólagosabb tudásaival sem.
Mindezekhez társult a második világháború utáni új jelenség, a tömegméretekben elterjedő, s milliárdnyi ember mindennapjait átfogó vizuális kultúra, a maga addig ismeretlen hatásaival. Ez utóbbinak közhelyszerű következménye a "globális világfalu"-jelensége, azaz a Föld legkülönbözőbb pontjain élők számára lehetségessé vált, hogy egy időben ugyanazon események átélhető részeseivé válhassanak.
Végül, a legutolsó három évtizedben az átlagos ember mozgásszabadsága - itt nem részletezhető tényezők következtében - olyan mértékben szélesedett ki, hogy naponta százmilliónyian ülhetnek repülőgépekre, vonatokra és gépkocsikba, s így százmilliók számára adatik meg a világ más tájainak, népeinek, szokásainak, kultúráinak olyan személyes megtapasztalása, amire egy évszázaddal ezelőtt egy ezreléknyi kisebbségnek nyílott csak lehetősége.
E négy - s még sok egyéb - tényező egymást erősítő hatásaként a mai emberek önképében a sokféle identitás vált uralkodó mozzanattá. S e többes identitásnak az egyik legfontosabb szerkezeti eleme az, hogy ezek az azonosulási lehetőségek, minták többé nem alkotnak feszes rangsort, hanem a legtöbbször elférnek egymás mellett, azaz inkább rendeződnek horizontális rendszerré, semmint egymás alatti/feletti renddé. Az ember nagyobb gondok nélkül lehet egyszerre református, Fradi-drukker, a cseh sörök rajongója, szeretheti inkább Nick Hornbyt, mint Bret Easton Ellist.
Lehet elkötelezett biciklista, megszállott szabolcsi, lehet nagyszerű vízvezetékszerelő, s ugyanakkor pl. a Jobbik rajongója, s persze - magyar. Mások meg a Rolling Stonest jobban szeretik, mint a Coldplay-t, az egri borokat, mint a villányiakat, a gótikát, mint a barokkot, a Barcelonát, mint a Diósgyőrt, Nócit, mint Cilikét, a Dk-t, mint a Fideszt, lehetnek bikatenyésztők vagy sofőrök és diósdi lokálpatrióták, s persze ők is lehetnek nagyszerű magyarok is. Mind-mind.
Nem állítom, hogy ez a sokféleség ne lenne számos újkori személyiségzavar nehezen feloldható forrása, ám a helyzet mégis csak az, hogy e sokféleség uralma lett az elmúlt évszázad visszavonhatatlanul meghatározó vonása. Mindaz, amit a Fidesz az elmúlt hat év során művel, lényegében ennek a sokféleségnek a visszavonása, s a horizontális sokszínűség megszüntetésének kísérlete. Helyette annak a xenophób nemzettudatnak az elsődlegességét szeretnék újból helyreállítani, ami a XX. században a magyar nép gondolatvilágában és értékrendjében (mind bal-, mind jobboldali változatában) máig legyűrhetetlen károkat okozott.
Ez a népszavazási őrület is egyfajta szociálpszichológiai terror, nyolc hónapon át tartó tömegmanipulációs-kísérlet volt arra, hogy a kizárólagos és képzelt veszélyekkel terhelt magyarságképet az identitási piramis legtetejére feltuszkolják, s mindenféle más identitás-mintát ennek rendeljenek alá. Egyet a sokféle helyett, de ezt az egyet is ők szeretnék megfogalmazni és meghatározni, s így reánk, tízmilliónyi magyarra ráerőltetni.
Maga ez a termék amúgy is tisztázatlan szellemi zagyvaság, fura keveréke a 19. századi, magához térő, érzelgős magyar nacionalizmusnak, és a 20. századi, két háború közötti vérig sértettség, magunkra hagyottság dramatizáltságának és félreértéseinek.
Nem kétséges, hosszú távon halálra van ítélve ez a rövidlátó politikai. Rövidtávon viszont halálra lehet vele szekálni egy olyan nemzetet, amelynek többsége 1990 táján már éppen készült túllendülni e hasznavehetetlen örökségeken. S most sem hagyják meg neki a felejtő tanulás örömét.
Ennek megértéséhez azonban legalább vázlatosan át kell tekintenünk ennek a - mindannyiunkkal kísérletező - szellemi ellenforradalomnak a meghatározó szerkezeti elemeit. Kéretik kis türelem az olvasótól.
Az elmúlt száz-százötven év meghatározó pontokon alakította át a Modern Személyiség bázisát, számos új fejlemény szélesítette, gazdagította hasonlíthatatlanul összetettebbé, mint amilyen az korábban, ezer éveken át volt. E soktényező közül ezúttal csak négyre utalnék.
Először is a nagyfokú, s visszafordíthatatlanná vált városiasodás mára az emberek többségét olyan tarka, időnként követhetetlen sűrűségű inger-keretek közé terelte, amelyben a hatások sokasága eléri a feldolgozhatatlanság határait. Másodszor, az iskolázottsági mutatók radikális megemelkedése révén a mai emberek többségének a világról való átlagos ismeretei nem vethetőek egybe a korábbi korok legkizárólagosabb tudásaival sem.
Mindezekhez társult a második világháború utáni új jelenség, a tömegméretekben elterjedő, s milliárdnyi ember mindennapjait átfogó vizuális kultúra, a maga addig ismeretlen hatásaival. Ez utóbbinak közhelyszerű következménye a "globális világfalu"-jelensége, azaz a Föld legkülönbözőbb pontjain élők számára lehetségessé vált, hogy egy időben ugyanazon események átélhető részeseivé válhassanak.
Végül, a legutolsó három évtizedben az átlagos ember mozgásszabadsága - itt nem részletezhető tényezők következtében - olyan mértékben szélesedett ki, hogy naponta százmilliónyian ülhetnek repülőgépekre, vonatokra és gépkocsikba, s így százmilliók számára adatik meg a világ más tájainak, népeinek, szokásainak, kultúráinak olyan személyes megtapasztalása, amire egy évszázaddal ezelőtt egy ezreléknyi kisebbségnek nyílott csak lehetősége.
E négy - s még sok egyéb - tényező egymást erősítő hatásaként a mai emberek önképében a sokféle identitás vált uralkodó mozzanattá. S e többes identitásnak az egyik legfontosabb szerkezeti eleme az, hogy ezek az azonosulási lehetőségek, minták többé nem alkotnak feszes rangsort, hanem a legtöbbször elférnek egymás mellett, azaz inkább rendeződnek horizontális rendszerré, semmint egymás alatti/feletti renddé. Az ember nagyobb gondok nélkül lehet egyszerre református, Fradi-drukker, a cseh sörök rajongója, szeretheti inkább Nick Hornbyt, mint Bret Easton Ellist.
Lehet elkötelezett biciklista, megszállott szabolcsi, lehet nagyszerű vízvezetékszerelő, s ugyanakkor pl. a Jobbik rajongója, s persze - magyar. Mások meg a Rolling Stonest jobban szeretik, mint a Coldplay-t, az egri borokat, mint a villányiakat, a gótikát, mint a barokkot, a Barcelonát, mint a Diósgyőrt, Nócit, mint Cilikét, a Dk-t, mint a Fideszt, lehetnek bikatenyésztők vagy sofőrök és diósdi lokálpatrióták, s persze ők is lehetnek nagyszerű magyarok is. Mind-mind.
Nem állítom, hogy ez a sokféleség ne lenne számos újkori személyiségzavar nehezen feloldható forrása, ám a helyzet mégis csak az, hogy e sokféleség uralma lett az elmúlt évszázad visszavonhatatlanul meghatározó vonása. Mindaz, amit a Fidesz az elmúlt hat év során művel, lényegében ennek a sokféleségnek a visszavonása, s a horizontális sokszínűség megszüntetésének kísérlete. Helyette annak a xenophób nemzettudatnak az elsődlegességét szeretnék újból helyreállítani, ami a XX. században a magyar nép gondolatvilágában és értékrendjében (mind bal-, mind jobboldali változatában) máig legyűrhetetlen károkat okozott.
Ez a népszavazási őrület is egyfajta szociálpszichológiai terror, nyolc hónapon át tartó tömegmanipulációs-kísérlet volt arra, hogy a kizárólagos és képzelt veszélyekkel terhelt magyarságképet az identitási piramis legtetejére feltuszkolják, s mindenféle más identitás-mintát ennek rendeljenek alá. Egyet a sokféle helyett, de ezt az egyet is ők szeretnék megfogalmazni és meghatározni, s így reánk, tízmilliónyi magyarra ráerőltetni.
Maga ez a termék amúgy is tisztázatlan szellemi zagyvaság, fura keveréke a 19. századi, magához térő, érzelgős magyar nacionalizmusnak, és a 20. századi, két háború közötti vérig sértettség, magunkra hagyottság dramatizáltságának és félreértéseinek.
Nem kétséges, hosszú távon halálra van ítélve ez a rövidlátó politikai. Rövidtávon viszont halálra lehet vele szekálni egy olyan nemzetet, amelynek többsége 1990 táján már éppen készült túllendülni e hasznavehetetlen örökségeken. S most sem hagyják meg neki a felejtő tanulás örömét.
