A ballábas „gombcsiszoló" emlékére

Barb 2020. augusztus 14. 11:55 2020. aug. 14. 11:55

A labdarúgás szerelmeseinek – különösen a Ferencváros szurkolóinak – bizonyára nem ismeretlen Blum Zoltán neve. Sokan úgy vélik, hogy ő volt az első, akit a híres „Fradi-szívvel" azonosítottak.

Gondolom, e néhány sor után, akadnak olyanok, akik abbahagyják az olvasást, mert nem szeretik a focit, vagy más csapatnak szurkolnak, vagy egyszerűen csak a stadionoktól kapnak frászt. Megértem ezt is, azt is, ám én elsősorban egy legendás emberről, Blum Zoltánról szeretnék mesélni. Egy „legendáról", akit évtizedeken át csodáltak és tiszteltek, aki megjárta a mennyet és a poklot, és akinek a halotti anyakönyvi kivonatában azt jegyezték fel a foglalkozása mellé, hogy „gombcsiszoló".

Blum Zoltán és családja sírjára a Kozma utcai zsidó temetőben bukkantam. A síron található jel nem hagyott kétséget afelől, hogy az FTC és a magyar labdarúgás egykori géniuszának nyughelyénél járok.

A többségnek persze lehetséges, hogy nem mond semmit Blum neve, pedig óriási szerepe volt abban, hogy a századfordulót követően, a '20-as, '30-as évekre rendkívül népszerű lett hazánkban a foci.

Blum (Virág) Zoltán, vagy ahogy becézték, Blumi, 1892. január 3-án született Pápán, Blum Pál kereskedő és Haas Ilona gyermekeként.

A szülőknek több gyermekük is volt. Közülük Zoltán és az öccse, Miklós is a labda szerelmese lett. Mindkettőjük tehetsége már korán megmutatkozott. A család Budapestre költözött, a fivérek pedig a Ferencvárosban kezdtek focizni. Lehet, hogy kezdetben a grundon – de erről nem szól a fáma –, ami viszont biztos, hogy Zoltán 14 évesen már zöld-fehér színekben rúgta a bőrt, majd hamarosan követte őt Miklós is, akit leginkább Blum 2-nek hívtak a többiek.

Blum Zoltán 1912-ben lett tagja a magyar válogatottnak, és azonnal bekerült az olimpiai csapatba is. Ballábas játékos volt, csöndes, sovány, nem túl magas (172 centiméter), de igen hajtós és kiapadhatatlan küzdőszellemű. Ez lett később az egyik védjegye.

Miklós öccse a káprázatos bajnoki sikereket azonban már nem élhette meg, mert az első világháborúban, 1915-ben hősi halált halt a hazáért. Mindössze 21 éves volt.

Zoltán a testvére halála után is folytatta a focit. 1925-ig összesen 38 mérkőzésen játszott a válogatottban, és több mint négyszázszor a Fradiban. Korának legkiválóbb balfedezetének tartották, de legfőképp olyan játékosnak, aki az utolsó pillanatig küzdött a csapatáért, és amikor már mások elfáradtak, vagy feladták, ő még akkor is tovább harcolt a győzelemért és a csapat becsületéért.

A fociról azt vallotta, „A futballozáshoz ép erkölcsök kellenek, romlatlan test és tiszta lélek." S nem csak beszélt mindezekről, hanem a korabeli krónikák szerint, játéka, személyisége igazolták a szavait.

Magánemberként is a tisztesség és a hűség jellemezte. 1918. október 18-án vette feleségül Taub Irént, Taub Lipót ( Leopold Juda) és Freistadt Olga lányát, akivel jóban-rosszban kitartottak egymás mellett.

A Taubok Szlovákiából származtak, a Freistadtok bécsinek vallották magukat, Blum Zoltán pedig végtelenül büszke volt a magyarságára.

Kritikusai szerint, bár a lövései nem mindig voltak pontosak, de olyan sosem fordult elő, hogy szégyent hozott volna a címeres mezre, mert válogatottként rendre a legjobbat igyekezett magából kihozni.

1921-ben az „év játékosának" választották. Ebben az évben már egy kétéves fiúcska büszke édesapja is. A gyermeket az öccséről, Miklósról nevezték el.

Blum miután befejezte játékosként a pályafutását, a Ferencváros edzője lett, és ezen a területen is páratlan sikereket ért el. Ő volt a Ferencváros szakvezetője a száz százalékos bajnoki győzelemnél 1931-32-ben.

Jelleméről, szaktudásáról, emberségéről többször megfogalmazták, hogy megvetett minden igazságtalanságot, erőszakot, vallási megkülönböztetést.

A fasizálódó Európában azonban ezek nem számítottak sem erénynek, sem érdemnek. A '30-as évek végére, a '40-es évek elejére az izraelita vallású Blum neve eltűnt a sajtóból. Sorstársaival együtt, megtagadta őt a haza.

A faji törvények bevezetésekor kialakult egy futballista kör, akik hatalmas bátorságról tettek tanúbizonyságot, és a vészkorszak idején, hamisított papírokkal igyekeztek segíteni az üldözötteken. Ennek a körnek a vezetői Blum barátai, Tóth Potya István és Kertész Géza voltak, s tagja volt maga Blum is. Bár számos sportolót, művészt sikerült megmenteniük, Blum Zoltán fiát nem. Miklós bevonult munkaszolgálatra, és sosem tért vissza. Ő is egy a hatszázezer mártír közül.

Tóth Potyáékat 1944.decemberében elfogta a Gestapo, de a kínzások dacára sem árulták el a társaikat. 1945. februárjában kivégezték őket.

Tóth Potyának a zseniális sportolónak, aki az életét adta embertársai megmentéséért, idén februárban adták ki az emlékiratait.

Blum Zoltán és felesége túlélték a túlélhetetlent.

1959. december 25-én kusza betűkkel feljegyezték hivatalosan, hogy Blum Zoltán gombcsiszoló meghalt.