A diktatúra sikeres működésének alapja a független média bedarálása

Vásárhelyi Mária 2018. szeptember 1. 04:32 2018. szept. 1. 04:32

Most, hogy újra napirendre került a sajtókamara kormány által történő létrehozása, egy kis történelmi visszatekintés, hogy kétségünk se legyen afelől, hogy miről is van szó. „Akiben van még szikrányi becsület, az vigyázni fog arra, hogy ne legyen újságíró” – ezt a velejéig cinikus mondatot Joseph Göebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere mondta, amikor a sajtókamara létrehozásával és az ellenzéki média maradványainak felszámolásával Németországban már írmagja sem maradt a szabad sajtónak és az újságírói autonómiának.

Mivel Goebbels pontosan tudta, hogy a diktatúra sikeres működésének egyik legfontosabb előfeltétele a szabad vélemény nyilvános fórumainak ellehetetlenítése, a független média bedarálása, az újságírói függetlenség felszámolása, az állam már néhány hónappal Hitler hatalomra kerülése után, 1933 őszén megalakította az ezeket levezénylő Birodalmi Sajtókamarát és a Birodalmi Német Sajtószövetséget.

Az újságírók számára kötelezően előírták a szövetségi tagságot, a kiadók és szerkesztőségek számára pedig a kamarai tagság volt kötelező. A Sajtókamara feladata volt a lapkiadók és a szerkesztőségek szellemi önállóságának, a Sajtószövetségé pedig az újságírók autonómiájának felszámolása. Azt, hogy kik lehettek a két központi irányítás alatt álló intézmény tagjai szigorú előírások szabályozták. 

A kamara és a szövetség munkálkodásának eredményeképpen néhány év alatt a szerkesztőségeket gyakorlatilag sikerült „megtisztítani” a zsidó, baloldali és liberális újságíróktól, akik vagy idejekorán, önszántukból hagyták el a pályát vagy eltiltották őket az újságíró foglalkozástól.

A Sajtókamara etikai kódexe rögzítette, hogy a lapok nem közölhetnek olyan tartalmat, „ami arra irányul, hogy akár belföldön, akár külföldön gyengítse a Német Birodalmat, a német nép közösségi akaratát, Németország honvédelmét, kultúráját, gazdaságát vagy sértse mások vallási érzékenységét”.

Mindeközben Goebbels jobbkeze, Max Amman nagytőkés, a sajtópiac átszabásával volt elfoglalva; egymás után vásárolta fel a korábban sikeres ellenzéki és független lapokat, amelyeket pedig nem sikerült megvenni azokat tönkretették vagy betiltották, a nemzetiszocialista orgánumokhoz pedig számolatlanul dőltek a kormány fizetett hirdetései. 

A sajtókamara és a kötelező kamarai tagság azonban nem csak a Harmadik Birodalom, hanem az összes XX. századi diktatúra bevált eszköze volt a sajtószabadság felszámolására, a média központi irányítás alá vonására, az újságírók gúzsbakötésére. 

Az olasz fasizmus egész rendszere a szakmai korporációk létrehozásán és működtetésén alapult. Az olasz kormány – a Harmadik Birodalmat megelőzve -, már 1929-ben bevezette a kamarai rendszert, amelynek lényege az volt, hogy az „osztályellentétek felszámolása” érdekében, az állam hozta létre a felülről irányított munkaadói és szakmai szervezeteket és csak ezeket ismerték el az egyes szakmák, hivatások képviselőinek.

A különböző szakmákat 22 kamarába szervezték, amelyek működését a Kzorporációk Minisztériuma irányította és ellenőrizte. Betiltották az autonóm munkavállalói érdekérvényesítés minden formáját, az alternatív szakmai és érdekvédelmi szervezetek működését, a sztrájkokat és más tiltakozó akciókat, a munkáltatóktól pedig elvették a legfontosabb munkaadói jogok gyakorlását. A kamarák az állam és a fasiszta párt közvetlen ellenőrzése alatt tevékenykedtek. 

Hasonlóképpen, felülről szerveződtek és monopolhelyzetet élveztek az un. szocialista országokban is az újságírószervezetek. Nálunk a MUOSZ volt az egyetlen szakmai szervezet, és - néhány kivételtől eltekintve - csak ennek tagjai lehetettek újságírók. Újságíróképzéssel is kizárólag ez az intézmény foglalkozhatott és a MUOSZ tagok számos, más állampolgárokat nem megillető előnyt élveztek.