A Jóisten és a házszám

Dr. Dávid Ferenc       2019. október 31. 17:10 2019. okt. 31. 17:10

„A Jóisten adta a házszámot, és azt senki, egyetlen ország sem tudja megváltoztatni”. A szerdai sajtótájékoztatón e megfogalmazással Orbán Viktor a magyar geopolitikai helyzetére utalt, arra, hogy, mint fogalmazott, Magyarország az elmúlt ezer évét egy Moszkva–Berlin–Isztambul háromszögben élte le, ezért is rendkívül fontos az orosz-magyar együttműködés.

Elgondolkoztam egy kicsit, majd elővettem az öreg kontinens térképét, és megrajzoltam a képzeletbeli háromszöget:

1. Kezdjük az Oroszországgal és Magyarországgal egyaránt határos Ukrajnával. No, ők a közeli múltban aztán olyan „házszámot” (2014) kaptak, hogy ma is attól koldulnak. Az új ukrán elnök természetesen tisztában van az erőviszonyokkal, nyilvánvalóan óvatos, és semmiképpen nem akar „szerelmi viszonyt” létesíteni az „orosz medvével”. Az ukránok közvetlenül, saját bőrükön érzik, hogy milyen veszélyekkel jár a hatalmas Oroszország szomszédságában élni.

2. V4-es barátaink – akik szintén a képzeletbeli háromszög területén kaptak „házszámot” – is jól tudják, hogy nem árt óvatosnak lenni az orosz vezetéssel. Varsó tradicionálisan szemben áll az agresszív területszerző politikát folytató Oroszországgal, Szlovákia vállaltan és nyíltan EU, NATO és euró elkötelezett. Ennek Fico korábbi és Pellegrini mostani kormányfő – egymástól függetlenül - többször hangot is adott. Csehország – a kivénhedt oroszbarát államelnök kivételével – polgári demokráciát akar, illetve épít. A csehek nem felejtik el a 68-as prágai tavaszt, és az orosz intervenció ellen tiltakozó, önmagát felgyújtó Jan Palachot sem. 2018-ban – az orosz bevonulás 50. évfordulóján - inváziónak minősítette Csehszlovákia 1968-as lerohanását a cseh képviselőház. Egyhangú szavazással. A prágai „házszám” tehát: 1968.

3. Rajtunk kívül tehát majdnem mindenki tudja, hogy ennek a nagyragadozónak az ölelése halálos. A mi legutóbbi, emlékezetes „házszámunk”: 1956. Köztudott, hogy Oroszország soha sem barátot és szövetségest keresett és keres, hanem a nagyhatalmi érdekeit feltétel nélkül (ki)szolgáló alattvalót. A medvének nincs szüksége a nyúl barátságára! Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az Eurázsiai Uniót építő Oroszország a „zsebkendőnyi” területű – katonailag és gazdaságilag jelentéktelen – Magyarországot egyenrangú partnernek tekinti. 30 évig ebben az ütköző zónában először felszabadítóink, majd megszállóink voltak, pillanatnyilag előre tolt helyőrségnek tartanak számon bennünket. A helyzet most azért abszurd, mert pillanatnyilag a NATO-nak és az EU-nak is tagja vagyunk. Brüsszelt szidjuk, mint a bokrot, a ruszki gyakorlatot – nagy meglepetésemre - példaértékűnek tekintjük, és vezetőjüket évről-évre minden oroszok cárját megillető pompával fogadjuk.

A Berlin – Moszkva - Isztambul triangulumba a fentieken kívül még számos ország tartozik. Mindegyik ismeri a saját „házszámát”, mindegyik saját történelmi tapasztalatából többé-kevésbé tudja, hogy az orosz medve nem simogatni való kismackó, hanem csak kellő elővigyázatossággal megközelíthető igazi ragadozó. A mi mostani vezetőink azonban mást gondolnak erről, nincs veszélyérzetük, ellenkezőleg: még az éléskamrába is beengedik az egyébként mindig éhes nagyvadat. Vajon miért? Vagy elfelejtettük a „házszámot”?

Ha ezen a meglehetősen furcsa kapcsolaton, ezen az érthetetlen kormányzati hajbókoláson nem is tudok változtatni, azért egy kérésem talán lehet. Amennyiben jövőre ismét jön a „soros” orosz delegáció, akkor ne a közlekedésileg megint összeomlott Budapest Várnegyedében fogadják Putyint, hanem a felújított és gyönyörű gödöllői kastélyban. A főváros megmenekülne a káosztól, a „rettegett” vendég pedig igazán otthon érezhetné magát a Pest megyei kisvárosban. Ugyanis a II. világháború után a gödöllői Grassalkovich kastély épületegyüttesében hosszú évekig szovjet/orosz katonai bázis működött. Nem, nem a valóságban egyébként soha nem létező „megbonthatatlan szovjet-magyar fegyverbarátság” képviselőjeként tartózkodtak ott, hanem a zabráló és a megszálló Vörös Hadsereg katonáiként. Nem ártana néha erre is emlékezni, esetleg emlékeztetni a vendéget. Lényeges tehát a Jóisten által adott „házszám”, de ennél sokkal fontosabb, hogy ki a háziúr!