A korrupt miniszterelnök és a pénzügyminiszter megvitatja, mennyit lehet zsebre tenni

Volodimir Zselenszkij elsöprő ukrajnai választási győzelme annak a nemzetközi jelenségnek a része, amely csekély, vagy semmilyen politikai tapasztalattal nem rendelkező populista vezetőket sodort a hatalomba, írja a The Independent. Zselenszkij nem tett választási ígéreteket, de olyan arculatot mutatott, hogy eltökélten harcolni akar a korrupció ellen, és mélyen foglalkoztatja annak a lehetősége, hogy megtalálja a módot a köznép életszínvonalának emelésére.

Zselenszkij esete egyedülálló a populista vezetők között, akik közé ma Trump, Bolsonaro és Orbán tartozik, és az új ukrán elnököt talán Beppe Grillóhoz, az olasz Öt Csillag mozgalom alapítójához lehetne hasonlítani. Zselenszkij Grillóhoz hasonlóan komikus, és nem a jobboldali populizmus képviselője. Balra nem lehet sorolni, de talán centristának lehet tekinteni, akinek az a célja, hogy megtalálja a közöst országa keleti és nyugati része, vagy a kis- és középvállalkozások, valamint az alulfinanszírozott szociális programok miatt elszegényedettek között.

Ám a Grillóval való összehasonlításnak is vannak határai: ahol a politikát a „piszkos üzlettel” azonosítják, „tisztának” tekintik azokat, akik nincsenek benne. Zselenszkij szokatlan, de szokatlanul hatásos dolgot tett: egy korrupció ellen küzdő elnök szerepét játszotta három szezonon át egy népszerű ukrán tévésorozatban. 2019-ben aztán Zselenszkij és neje egy tévéinterjúban állította, hogy a sorozathoz fűzött kommentek ezrei követelték, hogy valóban induljon az elnöki tisztségért, és ez ösztönözte őt az indulásra.

A sorozat utolsó része, amely teli volt az ország fényes jövőjéről szóló ígéretekkel, alig három nappal az elnökválasztás első fordulója előtt ment adásba.

Zselenszkij pártját két évvel a tévésorozat indulása után jegyezték be, és a sorozat címét viseli a nevében. Fura kanyar ez a vélt, vagy óhajtott valóságot ábrázoló tévé és a valódi valóság között, amely a XXI. század „politikai technológiájának” fegyvere.

Külön érdekes a humor szerepe a folyamatban. A politikai humor hagyományosan biztonságos szelep szokott lenni a frusztrációk kiengedésére, amelyeket nem lehet nyíltan kimondani, és a gyakorlatban megoldatlan kérdésekkel függ össze, de néha védelmi mechanizmus az elnyomás ellen. „A nép szolgálójával” azonban már nem csupán passzív védelmi mechanizmus, hanem egy olyan jelenség motorja, amelyet „apolitikus politikai akciónak” lehetne nevezni.

Zselenszkij humora nem rövid időre szabadít fel a nevetéssel, hanem az a célja, hogy alakítsa a valóságot, mégpedig az önkritika legkisebb nyoma nélkül. A humoros sorozatban vérforraló jelenetek vannak, például arról, ahogyan a korrupt miniszterelnök és a pénzügyminiszter megvitatja, mennyit érdemel „a nép” a költségvetésből, 12, vagy 15 százalékot, hogy a többit zsebre lehessen tenni.

Mármost ilyenkor a negatív érzelmek reformista, vagy forradalmi formában törhetnek ki, és az ukránoktól nem állnak távol a tömegfelkelések. Ám a sorozat nem a lázadást tanácsolja: azt sugallja, hogy a Maidant is az oligarchák finanszírozták, hogy saját céljaikra használják fel, például hogy az egyik politikai bábot lecseréljék egy másikra. A megmaradó opció a reformok - menjünk el szavazni, hogy ne a rothadó elitek újabb káderét válasszuk meg, hanem egy egyszerű embert, aki megjavítja a rossz rendszert, és begyógyítja az ország sebeit. A sorozat arra ösztönzi a nézőit, hogy keressék meg a nép messiás megmentőjét, és milyen jó, hogy a megmentő a fikcióban szereplő miniszterelnök, Goloborodko, aki nem más, mint Zelensky.

És az indignálódott szavazók a valóságban elmentek az urnákhoz, és „A nép szolgája” elnevezésű pártra, Goloborodko-Zelinskyre szavaztak.  Furcsa pillanat ez a történelemben. A gazdaság világa, amelyet a pénzügyi spekuláció és a tőke mozgat, lenyelt már minden mást, mindent, amiről azt gondolnánk, hogy a gazdaság területén kívül esik. A politika küzd, hogy lépést tartson ezzel, vagy alkalmazkodjon. Ez elősegítette azoknak a körülményeknek a létrejöttét, amelyek között virágozhatnak a populizmus különféle formái, és fura platformot teremtett a lakosság normális körülmények között apolitikus rétegeinek politikai befolyásához. Trumpra, talán a brexitre is áll, hogy paradox módon a választók tulajdonképpen apolitikus része segíti hatalomra az „outsider” vezetést. Zselenszkij ukrajnai győzelme új - talán inkább reformpárti - fejezettel egészítette ki ezt a létező folyamatot.