A magyar munkásnak a pofája nagy, vagy a bére kicsi?
„Nem a zsemle kicsi, elvtársak, hanem a pofátok nagy!” A fáma szerint ezt mondta Marosán György, a péklegényből lett kommunista potentát az elégedetlenkedő munkásoknak. Most, hogy az elégedetlenség újra szemmel látható méreteket, sőt sztrájksorozat képét öltötte, felmerül a kérdés: a zsömle kicsi, vagy a dolgozók étvágya lett túl nagy? – erre a kérdésre keresi a választ az e heti HVG cikke.
A számok azt mutatják, hogy a zsömle bizony kicsi, akárhonnan is nézzük – noha növekedett az utóbbi pár évben. A tevőleges elégedetlenségben ugyanakkor az is benne van, hogy a munkások szája is nagyobb lett, de legalábbis jobban ki merik nyitni – olvasható a HVG-ben.
A magyar munkavállalók elégedetlensége nemcsak a más országokban elérhető béreket elnézve érthető, hanem annak alapján is, hogy mit gondolnak arról, mennyit kellene keresniük. A KSH évenkénti, megkérdezéses felmérésének eredményeit összevetve az látszik, hogy 2017-ben mindössze a háztartások legtehetősebb harmadában érte el a jövedelem az átlagos megélhetéshez szükségesnek tartott szintet. Az ennél jobb egzisztenciához elegendő jövedelem pedig csak a leggazdagabb tizedben volt meg.
A pocsék állapot ráadásul komoly javulás után állt elő: 2012-ben nemhogy a jó, de az átlagos érzetet is csak a legjobban eleresztett decilis háztartásai érték el. Az elvárások ugyanis kisebb mértékben nőttek, mint a jövedelmek, az összes háztartás átlagát nézve 6–21 százalékkal, miközben az egy főre eső (önbevallás szerinti) átlagos jövedelem 30 százalékkal, azon belül a munkajövedelem 45 százalékkal emelkedett.
Az elvárt és a tényleges jövedelmek közti távolság csökkenésével párhuzamosan azonban meglepő módon az alig változott, hogy a háztartások mennyire elégedettek az anyagi helyzetükkel: tízes skálán az átlag évek óta 5,2 pont körül stagnál, csak 2018-ban volt egy apró megugrás (5,5).
