A Magyar Nemzeti Bank követ dobott az állóvízbe

2010 óta nem változnak számottevően sem az Európai Unióban, sem a régiónkban az egészségügyre fordított GDP-arányos kiadások. Ezek a számok egy évtizede lényegében változatlanok, de Magyarország esetében kissé csökkenő a trend, ami mélyebb problémákra figyelmeztet.

„Mára ott tartunk, hogy az uniós átlagnál kénytelenek jóval többet költeni a magyarok az egészségügyi ellátásukért”, állapította meg a Magyar Nemzeti Bank (MNB) napokban nyilvánosságra került tanulmánya is. Ráadásul általában nem különleges szolgáltatásokat, hanem a társadalombiztosítási rendszertől amúgy elvárható, ám a kapacitáshiányok miatt hosszúra nőtt várakozási idő miatt elmaradó vizsgálatokat, műtéteket kénytelenek a családok megvásárolni. A jegybank nem tett eget rengető, költségvetést érintő ajánlásokat, nem javasolta például az egészségügyi kiadások uniós szintre való felzárkóztatását, csupán azt szorgalmazza, hogy a „magánpénzeket csatornázzák be a pénzügyi intézményrendszerbe”, a magán-egészségbiztosítást vagy az egészségpénztárakat hozza újra helyzetbe a kormány. A jelentést bemutató Baksay Gergely úgy gondolja, ezzel a megoldással a vásárolt egészségügyi szolgáltatások olcsóbbá válhatnának, a biztosítók, a pénztárak nagyobb alkuerővel rendelkeznének és megoldódna a minőségbiztosítás kérdése is.

Nem feltétlenül egy nemzeti bank dolga állást foglalni a hazai lakosság egészségügyi állapotáról, de a NER körülményei között, amikor az illetékes miniszter hallgat, az ágazatért felelős államtitkárának a nevét sem nagyon ismeri a közvélemény, valakinek ki kell mondania: siralmas a magyar lakosság egészségi állapota. Jelentősen el vagyunk maradva a hasonló fejlettségű régiós országoktól a leghatékonyabb és legolcsóbb megoldásokkal, a betegségek kialakulásnak megelőzését szolgáló prevenciós programokkal. Ez különösen igaz a daganatos betegségek időbeni felismerésére, a késlekedés miatt a gyógyítás költségesebb és a kimenetel is jóval kétségesebb, mint a korai szűrés esetén.

Csupán a biztosító társaságok szándékain, vagy innovációs hajlandóságán múlna, hogy megfeleljenek az MNB megoldási elképzeléseinek? Aligha. A Hírklikk kérdésére a Magyar Biztosítók Szövetsége (MABISZ) megkérdezett szakértője csak általánosságban felelt, „törvényes keretekről” , „merev szabályozásról” beszélt, mert mint mondta, az egészségbiztosítás kényes terület, amolyan „forró krumpli”, amivel szerintük majd csak akkor érdemes foglalkozni, ha már kissé csillapodtak körötte a politikai és gazdasági indulatok.

Az indulatok valójában 2002–2010 között szabadultak el, amikor a kormányzó szocialista-szabaddemokrata kormánykoalíció kisebbik pártja javasolta, hogy az egészségügyi ellátás színvonalának javítása, az évtizedes forráshiány felszámolása érdekében az állam biztosítói monopóliuma mellé be kellene engedni az egészségügy finanszírozásába az üzleti alapon működő biztosító társaságokat is. A II. világháború előtti Magyarországon már „kipróbált” rendszerhez hasonlóan, a több biztosítós modell bevezetésében látták az egészségügy anyagi gondjainak megoldását. A szocialisták akkor ehhez óvatosan közeledtek, az állami rendszert támogatták volna meg jobban, attól tartva, hogy a magánszektor bevonása a magas egészségügyi kockázatú és alacsony jövedelmű rétegek kárára valósulna meg. 2007. április 4-én történt lemondását Molnár Lajos, az akkori szabaddemokrata egészségügyi miniszter is azzal indokolta, hogy „a koalíciós partner nem vállalja az egészségbiztosítási reformot”. Ez – abban a formájában – igaz is volt.

E kérdésben az akkori konzervatív ellenzék, a Fidesz álláspontja is a szocialistákéhoz állt közel, bár kormányzásuk első két évében (1998–2000) a liberálisokhoz hasonló biztosítási modell hívei irányították a fideszes szakpolitikát is. Úgy gondolták, a baloldali elődök leváltásában annak is szerepe lehetett, hogy a választók nem nézték jó szemmel a bizonytalankodásukat, ezért 2010-ben még hallgattak a privatizációs elképzeléseikről, amelyekkel – a többi ágazathoz hasonlóan – csak a második kétharmados választási győzelem után rukkoltak ki. De aztán bedobták a gyeplőt, egyre több kormány-közeli „vállalkozó” látott üzleti lehetőséget az egészségügyi beruházásokban, a magánbiztosítók létrehozásában. Hamar elfelejtették, hogy 2007 táján még hangosan tiltakoztak: az egészségügy nem lehet üzlet. Mára már azzá válhatott. Érdekes módon, a magánegészségügy és a magánbiztosítások támogatását most éppen a kormánypárt szorgalmazza a leghangosabban.

„A magyar egészségügy számtalan problémájának eredője az alulfinanszírozottság”, mondja most a Hírklikknek Szabó Tímea, a Párbeszéd társelnöke. A politikus is úgy látja, Magyarország GDP-arányos egészségügyi kiadásai alacsonyabbak a többi visegrádi ország átlagánál és meg sem közelítik az uniós országok 8,2 százalékos szintjét. Mint mondja, ebből indultak ki az ellenzéki összefogás programjának megfogalmazásában résztvevő szakértők is, amikor a Közös alap című dokumentumban egy kormányváltás után felálló egészségügyi szakapparátus teendőit megfogalmazták. Az egészségügyi közkiadások GDP-arányos részesedését négy év alatt az európai átlagra kell emelni, a tb által finanszírozott ellátás javításával pedig a lakosság által fizetett egészségügyi szolgáltatások arányát az összes egészségügyi kiadás 20 százaléka alá kell szorítani.

A napokban hangzott el egy hazai egészségügyi konferencián, hogy biztosítási és magánszolgáltatói becslések szerint tavaly 900-1000 milliárdot hagytak ott a magyar családok a magán-egészségügyben, ami csaknem egyharmada az egészségbiztosítási közfinanszírozás teljes költségvetésének, amiben a gyógyszer-kassza kiadásai is benne vannak – nyilatkozta a lapunk által megkérdezett szakközgazdász. Ebből 2020-ban a magyar egészségbiztosítók mindösszesen 20 milliárdot vállaltak magukra, amihez hozzá kell még számítani az önkéntes egészségpénztárak által befogadott számlák 70-80 milliárdját is. Egyszerű számtan: előtakarékosságból, biztosításból a lakosság mindössze 100 milliárd körüli összeget fizetett ki, míg a magán-egészségügyre fordított teljes kiadások 90 százalékát a megtakarításaiból volt kénytelen előteremteni.

„Ezek tények” – hagyja jóvá az MSZP-kormány korábbi minisztere, Kökény Mihály és hozzáteszi: olyan helyzetben, amikor az ország számos térségében – még ha volna is pénze a betegnek fizetni a kezeléséért –, sem az állami intézményekben, de olykor a magán-egészségügyben sincs orvos, aki elvégezze a beavatkozást. Nincsenek patológusok, akik meg tudnák állapítani egy biopsziáról, hogy tartalmaz-e kóros szöveteket, vagy sem. Emiatt hónapok múlhatnak el, mire egy tumoros beteg szakember kezébe kerülhet.

2020-ban elkészült a szocialista párt egészségpolitikai koncepciója, amelyet a járvány harmadik hulláma idején néhány online tanácskozáson egyeztettek is a pártok szakértőivel. Az ebben foglalt elképzelésekből tavasszal elkészült egy rövidített változat, amely lényegében tartalmazta mindazokat a szakpolitikai javaslatokat, amelyeket a szocialisták ajánlottak. Ám az előválasztások felfokozott politikai hangulatában az egészségügy jövőjéről kevés szó esett.

A dokumentum készítői tavasszal felvetették, hogy számos nyugat-európai ország gyakorlatának megfelelően, az új kormánynak meg kellene majd fontolnia az állami és a magánszolgáltatók közötti finanszírozási „átjárás” lehetőségét. Különösen azokon a területeken volna ennek jelentősége, ahol az állami kapacitások szűkösek, a magánintézmények pedig kihasználatlanok.

„Ezt már hamarabb is meg lehetett volna lépni”, véli egy jelenleg Svájcban praktizáló orvos, aki úgy gondolja, jóval előbb száműzni lehetett volna a hazai egészségügyből a hálapénz megalázó rendszerét, ha a finanszírozásba már a kétezres évek első évtizedében bevonták volna a biztosítókat. De még most sem késő, hiszen a hosszú várólisták sokakat arra csábítanak, hogy megoldásként felelevenítsék a régi „beidegződéseiket”.

Számos európai országban ez az „átjárás” zökkenőmentesen működik. Szerepelt is a pártok elé került korábbi közös program-tervezet szövegében, mert ez senki számára nem volt teljesen idegen, már a 2017-es programban is ott volt az akkori ellenzéki pártok közös elképzelései között. Akkoriban Kincses Gyula dolgozta össze a javaslatokat.

– Én is úgy gondolom, hogy nem volna ördögtől való, ha lehetővé tennék az átjárást a tb-kassza és a magán-egészségügyi szolgáltatások finanszírozása között – véli Kökény doktor. – Választási lehetőséget kéne adni, és azt mondani, hogy amennyiben a magánszolgáltató átvállalja a beteg kezelését az államtól, a tb a számla 70-80 százalékát visszatéríthetné, a betegnek csak a különbséget kellene megfizetnie. Azt is megfogalmaztuk, hogy a magánszolgáltatókra ne tekintsünk ellenségként.

Az ellenzéki pártok ismert egészségpolitikusai az előválasztásban többnyire elbuktak, ezért egy választási győzelem esetén ma még nem látható, az új parlamentben kik lehetnek azok a szakemberek, akik az egészségügyben elengedhetetlen változásokról szakértően tudnak majd dönteni. De ez legyen majd akkor a politikusok gondja.