A múltba réved, vagy a jövőt választja-e Magyarország?

Millei Ilona 2020. december 27. 09:39 2020. dec. 27. 09:39

Magyarország évezredes történelmének során újabb válaszúthoz érkezett, és a választ, hogy merre tart tovább, a 2022-es országgyűlési választások eredménye adja majd meg. Míg az 1989-90-es rendszerváltás idején három politikai elképzelésből kettő a jövőt szolgálta, addig a 2010-es újabb rendszerváltás a múlthoz való visszatérésre irányul. Arról, hogy miért ennek a szellemében működik az Orbán kormány, Wiener György politológussal, az MTA köztestületi tagjával, az MSZP ügyvivőjével beszélgettünk.

Ön szerint Magyarországon az 1989-1990-es rendszerváltás után 2010-ben egy újabb rendszerváltás következett be?

– Igen, de ez a változás az 1989-1990-essel ellentétben, csak a politikai rendszert érintette, a társadalmit nem.

Mi idézte elő?

– A 2010-ben lezajlott rendszerváltást három alapvető okra vezethetjük vissza. Az egyik az 1989-90-es  rendszerváltástól várt felzárkózás elmaradása, amelyet a 2004-es uniós csatlakozás sem tudott megvalósítani. A csalódás meghatározó szerepet játszott abban, hogy a társadalom számottevő hányada elfordult a demokratikus berendezkedéstől, elfogadva a Fidesz már 2009-2010-ben látható autoriter törekvéseit. A másik ok az 1918-19-es forradalmak óta létező legitimációs bizonytalanság. Míg 1848-49-et követően, abban a kérdésben konszenzus volt, hogy Magyarország monarchia marad, a kiegyezéstől kezdve pedig a politikai közélet túlnyomó többsége – ha vitákkal is, de – elfogadta a dualista berendezkedést. A több mint száz évvel ezelőtti fordulatot követően, ilyen konszenzus többé már nem állt fenn. Mind a két világháború között, mind 1945, majd 1990 után a társadalom mély struktúráiban különféle legitimációs elveket fogadtak el. 1989-1990-ben három politikai elképzelés állt szemben egymással: a létező szocializmus demokratizálásának programja, a modellváltás, a nyugati típusú polgári liberalizmushoz, a polgári demokráciához való csatlakozás koncepciója, és az 1944-45 előtti keresztény nemzeti Magyarországhoz való visszatérés. E három politikai elképzelés közül két évtizedre a nyugatias, liberális polgári demokratikus álláspont győzött, azonban e két évtizedben is mindvégig jelen volt a jobb, és még inkább a szélsőjobb oldalon az úgynevezett második forradalom igénye, és végül is ez a politikai álláspont kerekedett felül.

A harmadik okot pedig magában a globalizációban láthatjuk, amely világméretekben kiélezi a nemzet és a globalizáció közötti ellentétet, és ami az Európai Unióban a szuverenisták és a föderalisták ellentéteként jelenik meg. A magyarországi antiglobalizációs törekvések ugyan radikálisan nem különböztek más országokétól, de az már döntő eltérés, hogy 2010-től itt végbe is ment egy gyökeres, a globális folyamatokat tagadni próbáló politikai rendszerváltó folyamat.

Milyen értelemben tekinthetjük a mai magyar társadalmat szétszakítottnak?  

– A társadalom egyrészt a vagyoni és jövedelmi különbségek mentén, másrészt politikailag szakadt szét. A politikai megosztottság már a rendszerváltás időszakában látványossá vált, amikor – a nyugat-európai mintákhoz hasonlóan – hármas tagolódás alakult ki. Létrejött egy erős jobboldal, amely azonban a pártok szintjén széttagolt volt, kialakult egy liberális közép, és egy mérsékelt baloldal. Ugyanakkor e tagoltság mégis számottevően eltért a nyugat- vagy észak-európaitól, abban az értelemben, hogy közöttük  a társadalmi távolság és szembenállás sokkal erőteljesebbnek bizonyult, nem függetlenül az 1918-19 óta létező legitimációs válságtól. A politikai polarizáció megszervezésében, elmélyítésében azért a Fidesz döntő szerepet játszott. A párt 1993-as jobboldali fordulatát követően, először liberális pártból keresztény értékeket is valló és elfogadó nemzeti liberális párttá, végezetül pedig régi vágású kereszténydemokrata párttá vált. Ettől kezdve szervezte meg úgy politikailag a jobboldalt, ahogy azt az MDF, a KDNP vagy az FKgP nem tudta megtenni. 

Milyen módon tette meg ezt a Fidesz?

– A Fidesz politikai innovációja az volt, hogy nem csak az 1945 előtti keresztény nemzeti középosztály leszármazottaira építette a politikáját, hanem egy széles körű társadalmi koalíciót hozott létre, amely a baloldallal és a liberálisokkal szembenálló társadalmi csoportokat egyesítette. E koalícióba tartoznak a két világháború közötti nemzeti középosztály leszármazottai, a '80-as évek másodgazdaságában létrejövő, és a rendszerváltást követően tőkéssé, vagy akár nagytőkéssé vált vállalkozók, akik a külföldi tőkével és az úgynevezett nomenklatúra burzsoáziával álltak szembe. E körbe sorolhatjuk a birtokos parasztság nagy részét is, valamint az akkori fiatal menedzser yuppi nemzedéket. Ez a négy csoport együtt olyan politikai tömböt alkot, amelyet leginkább a szociálliberális kormányzattal és pártokkal való szembenállás tartott össze.

A 2000-es években e bázis érzékelhetően kiszélesedett, mivel a nemzetközi tőkéhez képest másodlagos szerepet játszó hazai burzsoázia számottevő része is mindinkább a Fidesz felé fordult. 2010 óta a Fidesz-KDNP kormány lényegében ezt a nemzeti burzsoáziát támogatja. Ennek a közvélemény számára leginkább látható része az a szűk körű politikai oligarchia, amely a Fidesz gazdaságpolitikájának első számú kedvezményezettje. Ugyanakkor, bár kevésbé láthatóan, e körbe tartozik számos más hazai tőkés is, akik a maguk területén megkapják a Fidesz protekcionista gazdaságpolitikájából fakadó védelmet. Ez azonban – mint erre rövidesen még visszatérünk – nem jelenti azt, hogy az Orbán kormány a külföldi tőke egészével szembenálló politikát követ.

A Fidesz ezekkel az egybekovácsolt csoportokkal tíz évvel ezelőtt  megszerezte a hatalmat, politikája mégis egyre inkább szélsőjobbra tolódik. Mikor és hol kezdődött ez a folyamat?

– A Fidesz már 2009-ben, 2010-ben lényegében a mostani politikai berendezkedés kialakítására törekedett. Orbán Viktor – mint közismert – 2009. szeptember 5-i kötcsei beszédében meghirdette a centrális erőtér programját, amelynek lényege az, hogy a Fidesztől jobbra és balra elhelyezkednek pártok, amelyek azonban a kormányzásra képtelenek, miközben a Fidesz a maga természetességében intézi a nemzeti ügyeket, lezárva a zavaros átmenet két évtizedét. Volt azonban Orbánnak egy másik nagyon fontos, ám kevéssé idézett kötcsei beszéde is, amely 2010. május 30-án, miniszterelnökké választása, illetve kormányának létrejötte között hangzott el. Ebben meghirdette új politikai rendszerét, azt állítva, hogy az életképtelenné vált demokratikus berendezkedést egy új, szintén demokratikus, de hatékony rendszer váltja fel, amely a szavazófülkékben lezajlott „fülkeforradalommal” jött létre. Ezt a baloldali és a liberális ellenzék hosszú ideig nem vette komolyan, pedig valójában egy Gramsci értelmében felfogott restaurációs, passzív forradalom ment végbe. Antonio Gramsci a forradalom nélküli forradalmat nevezte passzívnak, amely egy korábbi berendezkedés legalábbis részleges visszaállítására törekszik. Hogy mennyire a múlt volt Orbán számára a minta, az kiderül a második, a kötcsei beszédnek abból a részéből, ahol a jobboldali kultúra helyzetét értékelte. Azt állította, hogy nem elég az 1945 előtti jobboldali kultúrát helyreállítani, hanem a folytonosság sok évtizedes megszakadása miatt egy újat is létre kell hozni intézményekkel, művekkel, díjakkal, de ebben az alapvető feladat nem a kormányé, hanem a kereszténynemzeti értelmiségé.

– Mi volt az első lépése?

– Orbán céljai elérése érdekében először az állami berendezkedést alakította át, amelynek bázisát a 2011. április 25-én Schmitt Pál által aláírt, és 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény alkotta. Ennek alapján, az egész államszervezet átalakítása megkezdődött. Módosították a kormányzati struktúrát, még jobban kiemelve a miniszterelnök szerepét, korlátozták az önkormányzatok alapvető kollektív jogosítványait, az  Országos Igazságszolgáltatási Tanács helyett Országos Bírói Hivatalt hoztak létre, az Alkotmánybíróság személyi összetételét a Fidesz igényeihez igazították, az ombudsmani rendszert pedig részlegesen leépítették. A jobbratolódás, a neohorthyzmus is megjelent már azzal, hogy a nemzeti hitvallás az 1944. március 19-e utáni időszakot 1990. május 2-áig, az első többpárti országgyűlés alakuló üléséig lényegében kiiktatja a magyar történelemből. Az az orbáni megfogalmazás, amely szerint a rendszerváltást az átmenet két zavaros évtizede követte, azt mutatja, hogy ez a kizárás tulajdonképpen az 1990 és 2010 közötti időszakra is kiterjed. Közben pedig az 1944 előtti történelmi időszakkal – az 1918-19-es forradalmak kivételével – a nemzeti hitvallás lényegében teljes mértékben azonosul. Ezt követte – mint előbb már említettük – a nemzeti burzsoázia megerősítése, feltőkésítése olyan területeken, ahol nem a high-tech szintű technológia a meghatározó. 2015 óta az is egyértelműen látszik, hogy létrejött egy szövetség a multinacionális cégek, a nemzeti tőke, valamint a magyar államapparátus között. Nem helytálló tehát az a vélekedés, hogy az Orbán kormány egészében nemzetközi tőke- vagy multiellenes. Csak azokon a területeken az, ahol a magyar cégeket versenyképesnek, megfelelő technikai fejlettségűnek tartja. Tévedés az is, hogy haveri kapitalizmus jött létre. E vélekedést az magyarázza, hogy  a közvélemény csak azt a néhány oligarchát látja – mint például Mészáros Lőrincet, Garancsi Istvánt, Tiborcz Istvánt és Szíjj Lászlót –, akikről a sajtó rendszeresen ír. A legújabb adatok szerint, viszont Magyarországon tízezer cég éves árbevétele haladja meg az egymilliárd forintot, és ebből kb. hétezer magyar tulajdonban van. Ennyi haver viszont nyilvánvalóan nincs. A haverok láthatóak, ám mögöttük ott van az a megerősödött nemzeti burzsoázia, amely az Orbán-rendszer társadalmi alapját képezi.

Harmadik lépésként 2017-2018-tól megkezdődött az ideológiai-kulturális hegemónia kialakítása is a CEU elüldözésével, az MTA kutatóhálózatának leválasztásával, az egyetemek úgynevezett közfeladatot ellátó, közérdekű vagyonkezelő alapítványok részére történő folyamatos átadásával, valamint az új, keresztény nemzeti jellegű Nemzeti alaptanterv megalkotásával. E folyamat döntő állomásának tekinthetjük az Alaptörvény 9. módosításának azon rendelkezését, amely szerint minden gyermek számára keresztény kultúrán alapuló értékrend szerinti nevelést kell biztosítani, amely tovább erősíti az egyházak szerepét, és lényegében nyíltan megszünteti az állam világnézeti semlegességét. Összefoglalva úgy fogalmazhatunk, hogy az Orbán-kormány arra törekszik, hogy uralja az államapparátust, tovább erősítse a nemzeti burzsoáziát, és ideológiai-kulturális hegemóniáján keresztül meghatározza a társadalom túlnyomó többségének gondolkodását. 

– Vagyis Orbán kitalált magának egy országot, amit meg akar valósítani, vagy csak egy szűkebb csoport vagyonfelhalmozását kívánja biztosítani?

– A kettő ugyanaz. Nem egy új országot akart felépíteni, hanem lényegében vissza akarja állítani a szerinte a magyarság számára nagyságot egyedül biztosító, és egyben az új tőkésosztály további vagyonosodását szolgáló történelmi Magyarországot. Ez nem egy új koncepció, mert semmilyen számottevő innováció nincs abban, ha egy politikus a régmúltat próbálja folytatni. Innovációja lényegében arra korlátozódik, hogy régi, akkor bevált, vagy annak tűnő megoldásokat akar a mához igazítva alkalmazni. Erre a legjobb példa talán az, hogy a mostani rendszer úgy antiszemita, hogy egyben filoszemita is, szemben a Horthy korszak egyirányú politikájával. Filoszemitaként egyszerre fordul Köves Slomó és Benjamin Netanjahu  felé, és egyszerre mutat antiszemita vonásokat a Soros-ellenes kampánnyal. Ebből is kitűnik, hogy a restauráció – miként Gramsci megfogalmazta, sohasem lehet  teljes mértékű. Ahogy Horthy-korszak is csak részlegesen tudta helyreállítani a dualizmust, úgy Orbán sem tudja a maga egészében restaurálni Tisza István és Horthy Magyarországát, de mindent megtesz annak érdekében, hogy addig elmenjen, ameddig csak lehet. Minden olyan nézetet támogat, amely a történelmi Magyarországot jellemezte. Erről szólnak a nőkkel kapcsolatos anakronisztikus elvárások is  A rendszer végső célja feltehetően az, hogy helyreállítsa a történelmi Magyarország 1918 előtti, regionális középhatalmi, esetleg európai nagyhatalmi státuszát. Orbán Viktor politikája egyébként nem ad-hoc jellegű, hanem tudatosan felépített politika. A rendszer amúgy még nem diktatúra, de nyitott egyes diktatórikus megoldások felé.

– És ezt a magyar társadalom miért tűri?

– A magyar társadalom végtelenül megosztott, struktúrája és történelmi tapasztalatai nagy mértékben befolyásolják politikai magatartását.

A legutóbbi Závecz felmérés azt mutatja, hogy a Fidesz Budapesten és a megyei jogú városokban vesztett leginkább népszerűségéből, ami azt a közismert tényt jelzi, hogy a nagyvárosokban élők a legnyitottabbak a modern, progresszív politika iránt. A Fidesz hozzávetőleg 2,4-2,5 milliós szavazótábora főként a hagyományos társadalom híveiből áll, akik mindenféle nagyobb változást el akarnak kerülni. Nyugalmat akarnak, sokan sorsukba is beletörődve, nem függetlenül attól, hogy 1848 és 2010 között Magyarországon 15 rendszerváltás zajlott le. Magyarázó ok az is, hogy két, magát progresszívnak nevező rendszer, az államszocializmus és a 1990-2010 közötti polgári demokrácia kudarca után, a társadalomban felerősödött valamilyen soha nem létezett, idealizált, múlthoz való visszatérés igénye, amely egyébként nem csak magyar sajátosság. A globalizáció egyébként világszerte erősíti ezt a folyamatot, nem csak a tőkés gazdasági világrendszer félperifériáján és perifériáján, hanem a centrum országokban, mint például az Egyesült Államokban is.

– Mindezek után bízhatunk abban, hogy lesz Orbán utáni Magyarország?

– Feltétlenül. A hat köztársaságpárti politikai erő összefogása mobilizálja a nemzeti együttműködés rendszerével szembenálló választókat, reményt nyújtva nekik, hogy 2022-ben kormány- és korszakváltás következhet be. Ez valamennyi demokratikus ellenzéki erő részéről közös munkát, hatalmas erőfeszítéseket igényel, többek között azt, hogy konszolidált keretek között bonyolítsák le az előválasztásokat, megalkossák közös programjukat, felkészüljenek a majdani koalíciós kormányzásra, és egymás iránti szolidaritással hárítsák el a kormányzati oldalról jövő, meg-megújuló támadásokat.