A parlamentarizmus csődje
Az úgynevezett parlamentáris demokrácia legfőbb hazugsága, hogy a parlament a kormányt ellenőrzi. Legfeljebb a parlamenti ellenzék az, amely a kormány működését ellenőrizni próbálja – a parlamenti többség fő feladata pedig az, hogy e tevékenységében az ellenzéket ellehetetlenítse, s mert e játékban a többségnek mindig igaza van, ez sikerül is. Képtelenség nem észrevenni, hogy valójában a kormány ellenőrzi a parlamenti többséget, tartja pórázon pénzzel, hivatallal és karrierlehetőséggel a kormánypárti képviselőket.
A parlament ezt a feladatát esetleg akkor tudta ellátni, amikor a képviselők még a választókörzeteik lakosságának, a közéleti sajtónak és a politizáló értelmiségnek is meg akartak felelni, amikor a pártok még nem a közhatalom megszerzésére szervezett cégek voltak, amikor még volt kapcsolatuk az ideológiákkal, amikor még volt tagságuk és értelmiségük, amikor még voltak szövetségeseik a civil szférában akár egyházak, akár szakszervezetek képében, amikor az uralom szenvedélye és a marketing módszertana még nem írt felül Istent és embert.
A mai pártok cégszerűen működő, a hatalom felduzzasztására szolgáló erőművek, amelyek üzemeltetésének egyedüli szempontja a szavazatmaximalizálás, s amelyek alkalmas vezetője mindig az, aki hozza a számokat – legyen a számok ára bármi.
Egy rossz intézményrendszertől a nyugati társadalmak nem kaphatnak jó válaszokat a huszonegyedik század égető kérdéseire: a növekedés fenntarthatatlanságára, a légkör széndioxid-problémájára, a multinacionális részvénytársaságok túlhatalmára, a politika és a média romlottságára, a globális egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra, a pluralizmus és a transzparencia hiányára. Meghaladott struktúrák ne szolgáljanak politikai és gazdasági hatalom konzerválására! A meghaladott struktúrák helyére jól működő és valóban demokratikus rendszer kell.
