Az Orbán-doktrína

Dr. Dávid Ferenc       2021. október 27. 08:40 2021. okt. 27. 08:40

„Volt egyszer egy Brezsnyev-doktrína. A Brezsnyev-doktrína a rendkívül csúnya kifejezések közé tartozik. A francia vendégeinknek mondom, hogy ez azt jelentette még a Szovjetunió világrendszerében, hogyha valamelyik tagállam eltért a központilag megszabott ideológiától, akkor a szocialista tábor többi tagja jogosulttá vált arra, hogy beavatkozzon annak az államnak, aki eltért, a belső ügyeibe. Ez volt a Brezsnyev-doktrína, ezen alapult az 1968-as beavatkozás Csehszlovákiában. Tehát mi ismerjük azokat a hatalmi központokat, amelyek nem ismerik el a plurális ideológiai és véleményszabadságot, hanem egy ideológiai keretbe akarnak bennünket beleerőszakolni, és ha kitérünk belőle, akkor följogosítva érzik magukat arra, hogy beavatkozzanak. Kétségkívül nem mindegy, hogy mi a beavatkozás formája; a szovjet tankokkal történő beavatkozás sokkal brutálisabb, mint a jogállamisági eljárás, de ettől még beavatkozás marad, és ennek a Brezsnyev-doktrínának egy modernizált, európai uniós formáját látjuk most, amelyet nemcsak Lengyelország, hanem Magyarország is naponta megtapasztal.” (Orbán Viktor – október 26. – Le Pen asszony jelenlétében)

Hazánk 1955. és 1991. között volt tagja a Varsói Szerződésnek, a szovjet érdekszférába tartozó országok katonai szervezetének. Megszállt országunk „kényszersorozással” csatlakozott a paktumhoz, az állampolgároknak és az ország vezetőinek ebben a kérdésben nem volt joga/lehetősége ügydöntő jellegű beleszólásra. (Az 1997-es NATO csatlakozásunkat támogatta a kormány, a parlament és az akkori népszavazáson résztvevő 3,6 millió ember.) A megszállt kelet-európai országok tehát joggal tarthattak a „legyőzhetetlen” Vörös Hadsereg fellépésétől, amely – a Brezsnyev-doktrínának megfelelően, és bevonva a szocialista tábor tagállamainak katonáit, így a magyarokét is – aztán gyorsan visszaterelte a „helyes útra” a renitenskedő cseh és szlovák barátainkat, és pillanatok alatt lerohanta Csehszlovákiát.

Ezt a durva és tragikus 1968-as katonai attakot hasonlítja Orbán az EU-n belüli – közösen elfogadott szabályokon alapuló – jogállamisági eljáráshoz. Magyarország miniszterelnöke egy sajtótájékoztató keretében is képes volt történelmet hamisítani, és azt a látszatot, illetve érzést kelteni, hogy Brüsszel törekvései és céljai hasonlítanak az „orosz medve” halálos öleléséhez.

Orbán Viktor nem hajlandó az Európai Uniót egy olyan 27 lakásos társasháznak tekinteni, amelyben a lakók önállóak, de a társasházi szerződés szerint az egyes lakásokban tilos lovat, disznót és benzines hordót tartani, és nem szabad a lépcsőházban „folyó” ügyeinket intézni. Ha ez mégis megtörténik, akkor valamennyi lakótárs érdekében fellép a közös képviselő (Von der Leyen asszony), és felszólítja a szabályok ellen vétőket, hogy jövőben viselkedjenek a szerződésben foglaltaknak megfelelően. A magyar kormányfő azonban zabolázhatatlan, ő külön úton jár, és sajnos az országot és annak népét is rossz irányba navigálja.

Pechünkre egy másik „lakótárs” (Lengyelország) is szennyezi és mérgezi a közösségi teret, így most már két összeférhetetlen hangoskodó veszélyezteti a közös otthon (EU) békéjét. Az Orbán-doktrína lényege: a magyarok világnemzetet építenek, és nem alkalmazkodnak senkihez. Most ezt Le Pen asszony, a francia szélsőjobb vezére is megtudhatta Budapesten, közvetlenül a magyar kormányfőtől.

Beszéde záró részében Orbán panaszosan kifakadt: „és ez a megújulás csak úgy mehet végbe, hogyha szövetségeket kötünk egymással. Bennünket ez a gondolat érdekel, mert mi is agglegények lettünk, újra. Európai politikai agglegények.”  Zavaros orbáni megfogalmazást regisztrálhatunk, hiszen az agglegény olyan idősebb férfi, aki még nem házasodott meg. Azokat a férfiakat, akik korábban már voltak házasok, inkább az elvált vagy özvegy szóval jelölik. Agglegénnyé nem válik az ember, hanem az marad. Különössé teszi ezt a kijelentést az is, hogy egy hölgy vonatkozásában és jelenlétében hangzott el.  Persze tudom, hogy Orbán az elszigeteltségünkre, a magányunkra akart utalni, arra a helyzetre, amelynek kialakulásáért elsősorban ő a felelős. Kétségbeesetten szövetségeseket keres, és a Le Pen asszonyhoz hasonló ultranacionalisták között véli őket megtalálni.

„Agglegénykedés” helyett a kormányfő figyelmébe Reményik Sándor gyönyörű és gondolkodásra késztető sorait ajánlom, amelyeket 1918 őszén vetett papírra: „Bús vért szüreteltünk, Ínséget arattunk, Minden nemzetek közt. Magunkra maradtunk. S nem idegen győzött, Idegen erő, kard: Undok belső féreg Rágta meg a magyart.” A kiváló költő elkeseredetten írt az I. világháború utáni szomorú státuszunkról, de talán egy kicsit a jövőbe is látott.