Az SZFE története mutatja, hogy az egész országot újra kell írni

– A tegnapi megbeszélést követően, mire jutottak az utódlásra kijelölt vagy fenntartóként megcélzott alapítványi elnök Vidnyánszky Attilával?

– Igen, fenntartók, de az „utódlás” kifejezés azért is jogos, mert a kuratórium magához ragadta a szenátusi jogokat.

– Mármint jogi értelemben is joggal?

– Erre ma Magyarországon nagyon nehéz válaszolni, mert vitatható ennek a törvénynek a státusza. Vitatjuk is, s ezért alkotmányos panasszal is fogunk élni az egyetem és néhány tanártársam nevében ezzel az egész folyamattal kapcsolatban, mert úgy érezzük, hogy aggályos és még az Alaptörvénybe is ütköző – bár ez utóbbi legitimitásába most ne menjünk bele.

– Tehát a tegnapi találkozás eredménytelenségének eredményeként szikár elképzeléseik vannak a további lépésekkel kapcsolatban.

– A tárgyalás valójában elég korán bemerevedett, miután a súlyos alapkérdést összeegyeztethetetlen módon ítéljük meg. Mi azt gondoljuk, hogy nem engedhetünk az egyetem autonómiájának jogi garanciáiból, a kuratórium pedig, amelynek tagjaiból elsősorban – érthető okokból – Vidnyánszky Attila beszélt, ők viszont kifejezetten a változás eszközének látják ezek csorbítását. Én azt érzem, ők nem értik, hogy ezek csonkítások, amelyek előtt tulajdonképpen értetlenül állok. Arról volt szó, hogy tűrhetetlen, hogy a korábbi, illetve az általunk átadott dokumentumok teljhatalmat biztosítanak a szenátusnak, ami egy különös álláspont, hiszen az a lényege a szenátus létezésének, hogy az egyetem legfőbb döntéshozó szerve. Magyarul ezek olyan témák, amikről nagyon nehéz párbeszédet folytatni akkor, ha az alapkérdésben ennyire súlyos a nézetkülönbség. Egyetlen eleme volt a tárgyalásnak, ami praktikusan értelmezető volt, az pedig arról szólt, hogy elkezdjük-e az oktatást.

– Ez legalább mindkét fél részéről felmerült?

– Mi azt kérdeztük, hogy miért vagyunk ott? Ez a kérdés azért merült fel egy idő után, mert addig csak azokat a dolgokat hallottuk, amikkel már előtte is számtalanszor, számtalan helyen találkozhattunk Vidnyánszky Attila nyilatkozataiban, tehát, hogy ez nekünk jó lesz, miért nem hisszük el, csak a pozitív változás irányába hat a váltás, mindössze az van, ami már nagyon régóta esedékes, hogy itt most a „másik oldal” is szerepet kapjon. Én azt hiszem, hogy egy olyan típusú elbeszélés van az ő gondolatvilágában, amely szerint, ez az egész egy, az igazságot helyreállító-rehabilitáló kezdeményezés. Számomra úgy tűnt, evidensnek tartja, hogy egy oktatás ideologikus – ő ezt úgy fogalmazta, hogy értékrendet ad át, ami nem is kérdés és ezzel nincs is baj, de akkor hol a másik értékrend arról, hogy Isten, haza, család, akkor azt hadd adják már át ők is, mi is.

– Az elmúlt pár napban az egyetemmel és az annak kapcsán történtek fényében, hogyan látja most az SZFE jövőjét egy pesszimista verzió szerint?

– Abból indulok ki, hogy a diákok – az én megítélésem szerint – rendkívül elszántak, okosak és fantasztikusan felnőtt módon viselkednek. Mindenre gondolnak, nagyon óvatosak, de elszántak és nem fogják feladni ezt a dolgot. Aki ezt olvassa, értse, ahogy akarja, de valóban az van, hogy önállóan cselekednek. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a következő lépésük. Én azt is el tudom képzelni, hogy radikalizálódik a jelenleg kialakult helyzet – nem hiszem, hogy fáradtan elkullognának. Azt pillanatnyilag elképzelni sem tudom, hogy miként egyeztethető össze a tanítás és az egyetemfoglalás – de akár összeegyeztethető is volna, praktikus akadálya nincs, legfeljebb elvi. De hangsúlyozom, hogy nem tudom, milyen lépéseket terveznek, arról beszélek csak, amit a kialakult helyzetről gondolok.

– Mi várható, ha a jelen helyzetbe beleáll a kuratórium is és nem enged?

– Miután az iskolának 27 nap múlva már ügyvezető vezetői sem lesznek és a szenátusa sem működik, akkor majd valamit nyilván ki kell találniuk és elképzelhető, hogy ezzel a konfliktust csak fokozzák és eszkalálódhat a helyzet a 30 nap leteltével, amivel egy örvényszerű helyzet állhat elő, aminek nem látni a végét. Az is lehet, hogy drasztikus jogi lépésekre kényszerülnek, az oktatók közül újabbak távozhatnak. Alkotmányos jog a munkahelyi sztrájk is. Elképzelhető egy ilyenfajta bepörgése is az eseményeknek – bármi megtörténhet, amiről most még nem tudunk. Ha józanul gondolkodom és figyelembe veszem, hogy milyen szinten szeparálódtak a magyar társadalomban az érdekszférák, mennyire minimális a társadalmi szolidaritás, akkor azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy olyanfajta konszolidációra kényszeríthessék a fenntartót, hogy teszem azt, visszaállítja az egyetemi autonómiát.

– Már csak azért sem, mert ez precedensértékű lenne.    

– Hát nem ez az első „modellváltó” egyetem, ahol tudtommal megcsorbították ezeket a jogokat. Na most, ha nekünk visszaadnák, az nyilván egy olyan visszavonulásra kényszerítené a hatalmat, ami alapjaiban megrengetné a falait.

– Miként látja a saját jövőjét ebben a helyzetben?

– Én a magam számára felállítottam a határokat. Tehát ha bárkihez hozzányúlnak, kirúgnának akár diákot, akár tanárt az SZFE-ről az elmúlt napok események miatt, akkor biztos, hogy elhagyom ezt az intézményt. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem szeretném, mert van egy osztályom, ahol társosztályfőnök vagyok, más osztályokban is tartok órákat és én szeretem ezt az egészet. De előfordulhat egy olyan helyzet, hogy nem tudom tovább csinálni.

– Ez általános érvényben elmondható a pedagógustársakról is?

– Az szerintem elmondható, hogy hasonlókat gondolunk. Nemrég beszéltünk arról, ami szerintem nem világos a közvélemény számára, mert miért is foglalkozna azzal, hogy az az igen nagy különbség az SZFE és más, nem művészeti jellegű egyetemek között, hogy a magyar egyetemi és felsőoktatási rendszer számokon alapszik. A diák általában akkor találkozik személyesen először az oktatókkal, amikor felvették. Nálunk viszont egy több hónapos felvételi eljárás van, nagyon nagy a túljelentkezés aránya. Az én területemen például jelentkezik 120 ember, felveszünk közülük hatot, akikkel addig legalább négyszer találkozunk hosszabb időre. Sok kérdést teszünk fel, sok választ kapunk, látjuk, miként gesztikulál, él, működik, kialakul egy, a felvételi rendszerekben rendhagyóan szoros emocionális kapcsolat. Mindez a felelősségünket növeli, elvégre azért kerülnek oda, mert – bocsánat, szerénytelen leszek – mert én úgy gondoltam, hogy odavalók. Ezzel pedig felelősséggel tartozom a jövőjükért is.

– S miként látja az egyetem jövőjét egy optimista forgatókönyv szerint? 

– A jó változat úgy hangzik, hogy mindenki mélységesen elszégyelli magát ebben a folyamatban. Visszavonják ezt a – szerintünk nagyon necces – törvényt, visszaadják az egyetem teljes autonómiáját, és amennyiben a kormány, amelynek a legfőbb érve az átalakításra, hogy mindenkinek sokkal jobb lesz, mert sokkal több pénz lesz és fejlesztés és innováció és minden, ezt simán a saját hatáskörében megteszi – a kuratórium léte nélkül. Mivel simán meg is tehetné – a kuratórium kinevezése nélkül is. És egy kockás füzetbe – de vagy százszor – valakik leírnák, hogy nagyon szégyellik magukat.  

– Pofonegyszerű szempont, hogy nem jutott eszébe eddig senkinek...?

– Nézze, a totálisan abszurd szisztéma az, hogy teszem azt, egy (magán)egyetemre hoznak egy törvényt, amely törvény lehetővé teszi, hogy az egyetemet az összes autonómiájától megfosszák, majd az állam állami pénzből alapít egy vagyonkezelői alapítványt, ebbe az állam kinevezi a hozzá nagyon közelálló és totális bizalmát élvező jelöltjeit, majd az állam megrendelések útján, keretszerződésekben finanszírozza az intézményt és az állam továbbra is fizeti az alapítványt. És ezt hívjuk ma Magyarországon magánegyetemnek – miközben az összes jogától megfosztják. Na most, Nyugat-Európában létezik ez a forma, a vagyonkezelői alapítványok által gondozott magánegyetem. Attól az apróságtól most tekintsünk el, hogy magántőkéből szokták létrehozni és akkor rögtön értem, hogy miért akar egy ágazatot kiszolgálni és volt állami egyetemként a politikától függetlenedni. S a retorikában nálunk is ez van, de az ellenkezője történik.

– Az a verzió, kompromisszum Ön szerint megtörténhet-e, hogy a jelen kuratóriummal egy kiegyezés keretében folytatni tudnák a munkájukat?

– Nem. A kiegyezés az ugye kölcsönös engedményeket jelent. Mi nem fogunk engedni az ismertetett követeléseinkből. Az SZFE honlapján olvashatóak rendkívüli hírlevelek, amik ezt az egész folyamatot példátlanul és történetileg rendkívül érdekes, naplószerű rögzítésként dokumentálják. Ebben olvasható egy Tíz év a modellváltás ellen című szöveg, ami ennek a folyamatnak a legelején született és ugyanazokat az aggályokat fogalmazza meg, mint amiket most is megfogalmazunk. Nem változott semmi. És ebből most sem fogunk egy jottányit sem engedni, mert erről szól az egyetem, erről szól az universitas eszméje. Ebből nincs mit engedni, csak a kuratórium engedhet, aminek semmi jelét nem mutatja.

– Ezek szerint, jelenleg saját történelmét írja az egyetem.

– Azt hiszem, igen – és kénytelen vagyok mindezt egy nagyobb összefüggésbe ágyazni: mi most csak azért látszunk ennyire, mert valószínűleg a művészi szabadság az idegvégződésekben érzékenyebb. Tehát a többi, hasonló helyzeten átesett egyetem, mint például a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), ami kifejezetten szerette volna mindezt, bár ott is látják ennek a nehézségeit, a többi egyetem pedig egyetlen szóval sem tiltakozott, tehát ezt a retorikát, amit az eredeti fenntartók alkalmaztak, egy szó nélkül elfogadták, hogy minden nagyszerű lesz – de ez az egész magyar felsőoktatás válsága. Részemről az a teljesen jogos félelmem, ami az egész magyar felsőoktatásra vonatkozik és szóban többször elhangzott, hogy ez a kormányzati szándék. Azt még elmondanám, ami talán nem ismert, hogy meghatározatlan időre lettek kurátorok. Egyetlen jog maradt az államnál: az alapítói jog. Ezt átadhatják 2022-ben a kuratóriumnak. Ezzel az állam az összes szálat elvágja 2022. január elsején úgy, hogy közben azok az emberek ülnek a kuratóriumban, akiknek politikai elkötelezettsége finoman szólva sem kérdéses. Tegyük fel és engedjük meg, hogy kormányváltás lesz. A teljes magyar felsőoktatásban ezek az emberek ülnek majd a kuratóriumokban. A mostani vezető politikusok.

– És az egész ország kulcspozícióiban.

– Így van. A jelenlegiek most jogszerű intézkedések. Egy új kormánynak két, illetve – esetünkben – egy útja lehetne, hogy „visszaállamosítja” a privatizált intézményeket. Azt ugye elképzelhetjük, hogy ezt milyen retorika venné körül. Vagy valóban az van/lesz, hogy mindent újra kell gondolni ebben az országban. Csak egy demokratikus biztosítékokkal korlátozott, tehát jogszerű rendszerváltás az, ami mindezt helyre tudná hozni. Az egész helyzet olyan, mintha azt mondanánk, hogy kezdjük újra az egészet. Azt hiszem, ez vár ránk.