Bayer, a biznisz-magyar
Ahogy vannak biznisz zsidók, biznisz cigányok, úgy vannak biznisz magyarok. Nem állítom, hogy teljesen új a termék, még azt sem, hogy a Fidesz találta ki, legfeljebb az Antall-érát követően rájött arra, hogy ebben rejlik az igazi üzlet.
A liberális gondolkodás távol áll a magyar néplélektől, a magyar ember irigy, utálja az idegeneket – vö: pirézek – és politikailag korrekten sem szeret gondolkodni. Az fajta fair play, amiről a minap a friss világbajnok, Rasovszky Kristóf Dél-Koreában tanúbizonyságot tett, távol áll tőle, a magyar ember vagy kiröhögi az utolsó helyezett szudáni úszót, vagy azt mondja, hogy miért engedik egyáltalán oda a verseny helyszínére a majdnem-menekült – hiszen, fekete afrikai, csak az lehet – sportolót.
És igen: Orbán rájött, – úgy ’93 környékén -, hogy a magyarkodás célravezető, hisz az MDF gyökerei is oda nyúlnak le, de nem elég jól, nem elég mélyen. Ennek megfelelően változtatott politikai irányt, hagyta ott a liberális elveket és termelte ki az üzlet-magyarokat. Az olyan embereket, akik korábban szintén a liberalizmus szerelmeseinek tüntették fel magukat, hirdették a minden ember egyenlő elvét, elutálták azokat, akik a demokráciában inkább csak a szabadosságot fedezték fel, a joghézagokat, amit nem tilt a törvény, azt szabad elvét vallókat.
Ebben a világban bukkant fel Bayer Zsolt is, egykori kollegám, munkatársam. Először arra jött rá, hogy a hitek cserélhetők, nem kerül pénzbe új irányba indulni, sőt: kifejezetten kifizetődő az erős ember barátságát elnyerni, megszerezni. Nem mondom, hogy ezt tehetségtelenül tette, attól, hogy valaki seggnyaló, nem feltétlen tehetségtelen. Így vált Bayer – sok más, nála ügyetlenebb társával együtt – a magyarság legnagyobb védelmezőjévé, a Fidesz – vagy inkább Orbán- politika sztárzsurnalisztájává.
Ez a státusz kiválóan alkalmas arra, hogy megfelelő üzleteket lehessen kötni, szép pénzt hozó feladatokhoz jutni, a magyarkodás szószólójává válni. Nem mondom, időnként – egy darabig – fel-felbukkant a régi énje, felemelte szavát egy-egy túlzással szemben, mígnem rájött: a Vezér ezt nem szereti.
Azt szereti, ha a kánont visszhangozza, félretéve mindenféle ízlésbeli dolgot. Ha a kurzus éppen azt kívánja, utáljuk az Uniót, akkor készséggel vette elő a szótárából a legszélsőségesebb kifejezéseket a szövetséggel, vagy annak vezetőivel szemben, ha a németeket kellett aktuálisan utálni, akkor Angela Merkel vált a legundorítóbb személlyé; mindig hajlandó volt azt gyalázni, aki az állampárt célpontjává vált.
Higgyék el, és erre Bayer is rájött, ezzel lehet a legjobban keresni. Azzal, hogy mi magyarok ilyenek vagyunk. Illetve: mi magyarok vagyunk. Nem európaiak, nem világpolgárok, nem szimplán emberek: magyarok. Akik nem fogadnak el semmilyen másságot. Hol vagyunk már attól – hol van ő már attól -, hogy politikailag korrekt kijelentéseket tegyen, és mondjuk azt mondja: segíteni kell az elesetteken, vagy nem támadhatjuk embertársainkat csak azért, mert másként gondolkodnak, mint mi, vagy más a nemi identitásuk, mint a miénk.
Bayer most már – mint a legutóbbi tévéműsorában tette, hisz már az is van neki (business as usual) – büszkén áll ki a világ elé: íme, homofób vagyok. Másként: gyűlölöm a melegeket. És kiáltsunk együtt mi büszke magyarok: homofóbok vagyunk. Vannak akik úgy véli, hogy mindez csak az egyéb gyengeségeinek álcázása – ha értik mire gondolok; nem biztos, hogy a méretre – én azonban úgy vélem: ez is csak a pénzről szól.
Arról, hogy a biznisz (business) magyarnak rendben van a farka. Illetve hagyja, hogy a farok csóválja…
