Boldog idők illemtana – 1.
Köszönés és megszólítás. A köszönést azért találták ki, hogy az emberek jelezzék, ismerik egymást. Sokan azonban nem tudják, hogyan, hol és mikor kell köszönni, a gyerekek pedig egyenesen sorscsapásnak érzik, ha felnőtteket kell üdvözölniük.
Legbiztosabb módszer, ha az utcán mindenkinek köszönünk, akit ismerősnek vélünk, és lehetőleg előre, de köszönéskor nem kötelező megállni, így elkerülhetjük a felesleges beszélgetést, amit egyikünk sem kíván. Szebb időkben a férfiak még kalapot emeltek, szigorú szabályok szerint három lépésről, jobb kézzel. Sokan azt is mondták: van szerencsém. Pedig nem volt szerencséjük, de jól hangzott. A nők manapság már nem örülnek a kézcsóknak, és általában kerülendő a testi érintkezés félreérthető formája is. Egy főnök ne ölelje át a titkárnője vállát, de a nők is kerüljék a ráutaló magatartást. Ha azt mondjuk, jó napot, akkor tegyük hozzá, hogy kívánok, vagy szólítsuk nevén az illetőt, így kellemesebben hangzik. Ha belépünk valahová, illik köszönni (orvosi rendelő, lépcsőház, lift, stb.), ám nem köszönünk tömegközlekedési eszközön vagy hivatalok várótermeiben. Nem köszönünk kalauznak és jegyellenőrnek sem, de köszönünk a rendőrnek, ha igazoltat, és repülőn a légiutaskísérőnek. Ha partnerünk köszön valakinek, nekünk is illik, ha nem tudjuk, hogy tegezzük, vagy magázzuk, akkor mormoljunk valami köszönésfélét. Idősebb hölgyeknek udvarias köszönés a Kezét csókolom, ám modortalan a kézcsók.
Ha valakitől az utcán útbaigazítást kérünk, illik először köszönni. A férfiak utcán lehetőleg ne szólítsanak meg ismeretlen nőket, de a nők se kiabáljanak segítségért, ha ez mégis megtörténik. Törökországban természetes, ha a villamoson vagy autóbuszon a férfiak idegen nők popsiját fogdossák, míg Finnországban a szülők nem fogják meg gyermekük kezét, ha átkelnek az úttesten, mert úgy gondolják, hogy ez személyiségzavart okozhat. Utcán puszilkodni lehet, de értelmetlen, nem higiénikus, Japánban egyenesen megrökönyödést kelt, ha a repülőgépen érkező európai utast végigcsókolják a családtagok.
A megszólítás sem olyan egyszerű, mint sokan gondolják. A tegezés az egyszerűbb, de ezt a nőnek vagy az idősebbnek kell kezdeményezni. Manapság elterjedt üzletekben vagy szórakozóhelyen a gépies tegezés, amit emlékezetem szerint az Ikea vezetett be Magyarországon és nekem még mindig szokatlan, ha a tizenéves eladólány Szia, mit adhatok? kérdéssel köszönti a nyugdíjas férfit. Hasonlóképpen különös, amikor a rendőrségi szóvivő „letartóztattuk a sikkasztó urat”, mond, vagy, ami még szerencsétlenebb, „az út szélén őrizetbe vett hölgyet” említ. Ha netán valamilyen társadalmi eseményen kell beszélnünk, mondjuk, egy céges születésnapon, kerülni kell a „Tisztelt Ünnepelt” vagy a „Kedves Egybegyűltek” banális kifejezést, legyünk közvetlenek, biztosan megéri. Vagy viccesek, a humor mindig jó hangulat-teremtő eszköz.
A televízióban gyakori a „Hölgyeim és uraim” örökös ismételgetése, ami a közvetlenebb „kedves nézőink” helyett jött divatba. Komoly nehézségek vannak a gyerekek és felnőttek köszöntési stílusában is, ahol megtalálható a fiatalembernek szóló „Jó estét, bácsi”-tól cserébe a „Szevasz, tökmag”-ig. Középiskolában már szerencsére keresztnevükön szólítják a diákokat, ami azt jelenti, hogy a tanárok is törekszenek a közvetlen kapcsolatra. A háziorvosom „Kedves György” köszönéssel fogad, ami bevallom, jólesik, és amit „Kedves Ágnes”-sel viszonzok. Kórházban kaptam már na, hogy van a kedves beteg-megszólítást is, ami általában azt jelenti, hogy az orvos elfelejtette a nevemet.
