Csehák Judit: a falusi orvoslástól az egészségügyi miniszterségig az „átkosban”

Induljunk ki Faddról, mert úgy érzem, hogy ez alapvetően meghatározta mindazt, ami utána történt. Ott kerültél közel az emberekhez, ott ismerhetted meg a gondjaikat, bajaikat, a különbözőségüket és meggyőződésem, hogy minden ember életében azok a legfontosabb benyomások, amelyeket a családból hoz, amelyeket fiatal korában magának megszerez, és ezekre alapozódik aztán később a jelleme, a hitvallása, a pályafutása.

Semmi rejtély nincs a faddi pályaválasztásomban, bár nem körzeti orvosnak készültem, amikor az egyetemre jelentkeztem. Ez a község a szülőfalum, és két év kórházi munka után elvállaltam ezt az állást, amit addig a férjem töltött be. Ő kutatóorvosként folytatta a pályáját, Pestre költözött és mi nem sokkal később elváltunk. Két kisgyerekkel maradtam egyedül és ez volt a legjobb megoldás, hiszen olyan helyre mentem vissza, ahol engem és a szüleimet is ismerték. Biztonságban éreztem magam, bár arra a sokféle szakmai készséget és tapasztalatot igénylő munkára, amit a háziorvosnak végeznie kell, nem voltam eléggé felkészült. Hét évig maradtam és csaknem háromezer fős közösségnek lettem az orvosa. Igazad van, ez a környezet nagyon sok mindenre megtanított. Különösen azért, mert az orvoslást eleve segítségnyújtásként fogtam fel, és nem pusztán a betegséggel foglalkoztam, hanem az egész embert, a környezetét, a családját is gyógyító, segítő tevékenységként kezeltem. Megmosolyogni való, de fiatal értelmiségiként, aki a falunkból talán elsőként lett orvos, azt éreztem, hogy tartozom ezeknek az embereknek, akik részben a rokonaim, az általános iskolai osztálytársaim, az ismerőseim, hogy valamit vissza kell adnom, amivel jobbá, szebbé, biztonságosabbá tudom tenni az életüket. 

Fadd szegény község volt a hatvanas években?

A szomszéd községhez képest, ahol a német ajkú, sváb lakosság nagyon szorgalmas és tehetős volt, szegény falu volt. De miután nagyon sokan kétlaki életet éltek, földművesek is voltak, meg főleg a nők a szomszéd selyem- és textilgyárba jártak dolgozni, a férfiak pedig folyami hajósok voltak, így megteremtették a családjuknak a megélhetésükhöz valót. Így aztán a világra jóval nyitottabb falusi közösség volt, amelyben reformátusok, zsidók, katolikusok, lengyelek, szerbek is jól megfértek egymás mellett. Senki sem vitatta a másik hovatartozását, nem volt ellenségeskedés, jól beilleszkedtek, és otthon érezték magukat. 

A szüleid mivel foglalkoztak?

Az édesapám cipész, nagyon jó cipész volt. Sajnos én csak rövid ideig láttam az ő tényleges munkáját, mert 1941 körül behívták katonának, akkoriban, amikor én, majd a húgom születtünk, és 1948-ban jött meg, négy év hadifogság után Magnyitogorszkból.1948 és 1952 között volt egy műhelye a családi házunk két helyiségében, ahol félig rokon inasok és segédek dolgoztak mellette. Ugyanúgy, mint édesanyámnak, akinek varrodája volt és varrólányokat alkalmazott. Ők a mi pesztrálásunkban is segítettek, mert a háborús évek alatt a varrás mellett ellátta az állatokat és földdel is ő foglalkozott. Édesapám aztán bement az ipari szövetkezetbe, aminek rövid időn belül az elnöke lett, de ő nagyon hamar, 1968-ban, 58 évesen meghalt. Visszatérve a faddi körzeti orvoslásra, hét évig láttam el ezt a feladatot, úgy, hogy az első év után, terhesen bicikliztem végig a kilenc hónapot. Egy hétig, amíg a kórházban voltam, és utána talán két napig voltam összesen szülési szabadságon, mert a betegek sorban álltak a rendelő ajtaja előtt. Ez nem volt teljesen gondtalan időszak, de a húgom és édesanyám nagyon sokat segítettek.

Akkoriban volt valami elképzelésed a szakmai jövődről?

Sajnos abban az időszakban, 1965 és 1972 között semmiféle képzés nem létezett a háziorvosok, általános orvosok számára. Ezért jelentkeztem az ELTE filozófia szakára, levelezőként, mert az volt az egyetlen olyan szak, amire felvettek. Persze, hamar rájöttem, hogy ez nem fog nekem menni. Helyette a marxizmus-leninizmus oktatás körében felfedeztem a három éves filozófia-történet stúdiumot, amit Szekszárdon, kéthetente, esti bejárással el tudtam végezni. Irodalmi és szakfolyóiratokat járattam, amiket éjfél után kettőkor volt alkalmam átnézni és elolvasni.

Milyen orvosnak készültél, amikor az egyetemre jelentkeztél?

Az ötvenes-hatvanas években nem úgy volt, hogy az embernek lehetett elképzelése arról, mit fog csinálni és hol fog dolgozni. Központi álláselosztás működött. A bizottság elnöke az én nagy tekintélyű radiológia professzorom volt, aki azt mondta: Kedves Csehák Judit, menjen urológusnak Szekszárdra! Amellett, hogy a férjem betegesen féltékeny volt, azt gondoltam, hogy sok hősi elszánás van bennem, de azért az ország első női urológusa nem szeretnék lenni. Megkérdeztem, hogy még mit tud felajánlani és akkor közölte, hogy esetleg tüdőgyógyász lehetek Szekszárdon. Végül is ez nem volt rossz választás. A hatvanas években még kevés volt ugyan a korszerű terápiával támogatott gyógykezelés, de nagyon közel lehetett kerülni a betegekhez. A kollégáktól, a főnővértől, meg azoktól a nővérektől, akik hosszú évek óta ott dolgoztak, meg lehetett tanulni a szakmát. Meg azt is, miként lehet a pálinkás üveget és a kucsmát az ágyban rejtegető, idős férfi betegek lelkére beszélni, hogy talán mind a kettőt felejtsék el. Amit a tüdőgyógyászatban igazából megtanultam, az a szakma szociális, szociálpolitikához kötődő része volt, ami aztán a későbbi és a mai meggyőződésemet is megalapozta; hogy nem lehet gyógyítani a szociális feltételek számba vétele nélkül. 

Gondolom, hogy körzeti orvosként nem nagyon tudtad visszautasítani, hogy a meggyógyult emberek, csirkét, tojást, szalonnát, kolbászt, gyümölcsöt vittek neked és ezzel köszönték meg a segítséget. 

Természetesen elfogadtam. Abból az ezervalahányszáz, majd kétezer-egyszáz forintos havi fizetésemből nem lehetett volna megélni. A fix kiadásaim, a busz-bejárás, a gyerek napközije, a villanyszámla, a saját lakásom és a rendelő rezsije; amit természetesen én fizettem, kicsivel többe került, mint amennyi a fizetésem volt, de nem emiatt kellett elmozdulnom. Egyre inkább azt éreztem, hogy a nagyon komoly terhelés és a sok munka, felelősség mellett, elveszítem az együttérzésemet, az empátiát, a segítőkészségemet. Teszem a dolgom, de előbb-utóbb szakmai hibát, mulasztást követek el. A változás akkor állt be, amikor felajánlották, hogy vállaljam el a járási, városi összevont főorvosi állást és ehhez lehetett egy szövetkezeti lakást részletre vásárolni. Ennek azért is örültem, mert a gyerekeimmel együtt léphettem eggyel előbbre. Ha Faddon maradok, ők egyre távolabb kerültek volna tőlem és ezt semmiképpen nem akartam megvárni. Sőt, a későbbi állásváltozásaimban döntő szerepe volt annak, hogy a gyerekeim közelében legyek.

Járási, városi főorvosként milyen világba kerültél Szekszárdon?

Szakmailag nagyon igényes, jól felkészült csapatban dolgozhattam, mert a városi tanács elnöke, titkára és a munkatársai magasan kvalifikált közgazdászok, jogászok, értelmiségiek voltak. Az összevont állásban tényleg két ember munkáját kellett elvégezni, és a terület meglehetősen nagy volt, de a feladatokat öröm volt ellátni és tanulhattam Szentgáli Gyulától is, aki a szekszárdi kórház igazgatója volt. Ő akkor az ország legdinamikusabb és legmodernebb menedzsere volt, aki az ország első korszerű számítógépét telepítette Szekszárdra, és aztán a későbbi államtitkárral, Jávor Andrással együtt megszervezte a kórház adatainak számítógépes feldolgozását a hetvenes évek elején. Tanfolyamokat is szerveztek a számítástechnikához, informatikához kötődő orvosláshoz. Akkor éreztem rá arra, hogy muszáj haladni a korral, és arra is, hogy a kórházigazgatás terén nem rúghatok labdába, megyei főorvos pedig nem akarok lenni. Kaptam viszont akkor egy meglepő felkérést, hogy elvállalom-e a budapesti Egészségügyi Szakszervezet titkári feladatát. A döntésemet ismét az befolyásolta, hogy így tovább tudom kísérni a gyerekeimet. A szövetkezeti lakásomat elcseréltem egy budapestire. A fizetésem ugyan kevesebb lett, de azt gondoltam, hogy ha Szekszárdon is tudtam éjszakai ügyeletet, és mellékállást vállalni, akkor ezt majd Budapesten is folytathatom. Valójában csak annyit tudtam, hogy sok új feladattal és csökkenő jövedelemmel járó állást vállalok el, de belevágtam.

Valójában mi volt ott a feladatod?

Gyakorlati terepmunka, előadásokat kellett tartani, oktatni, egyeztetésekre járni, mert akkor még megkérdezték a szakszervezetek véleményét. Voltak saját iskoláink, közös rendezvényeink az államigazgatással. Végigjártam az ország összes kórházát és megismertem, ki, hol, merre, mit ért el és melyek a legnyomasztóbb gondjaik. Ez a későbbiekben hihetetlen ismeretanyagot és előnyt jelentett abban, hogy tisztán lássak, és az ellátó rendszer reformjáról is legyenek reális elképzeléseim.

Ekkor már érezted, hogy nem a közvetlen gyógyítás a hivatásod?

Az Orvostovábbképző Intézetben, a Szabolcs utcában működő Társadalom-orvostani Tanszéken vállalhattam mellékállást, ahol elméleti stúdiumokkal, oktatással, kutatással, szakemberképzéssel és a saját szakvizsgámmal foglalkozhattam. Az Egészségügyi Szakszervezet még a szakszervezetek között sem volt olyan elismert szervezet, mint a Vasas vagy az Építők. Szerencsémre az akkori egészségügyi miniszter Schultheisz Emil hihetetlen műveltségű orvos-történész volt. Vele meglehetősen közvetlen, baráti, atyai viszonyban álltam. Nagyra becsültem, bár ő leginkább az ország első belgyógyásza akart lenni, a miniszterség nem igazán érdekelte. Persze azért az is az igazsághoz tartozik, hogy a pártközpontban ülő döntéshozók az Egészségügyi Minisztériumot arra használták, hogy az akkor éppen beteg családtagjuknak rendes ellátást szervezzenek. Nagyon tanulságos és eredményes időszak volt az Egészségügyi Szakszervezetben töltött három évem, ahonnan 1978-ban kerültem el. Letettem a szakvizsgáimat, lehetőségem volt helyi és külföldi tapasztalatokat szerezni, saját magamat is trenírozni arra, hogy hozzászóljak, vitatkozzam, érdekegyeztetéseken aktív legyek és előadásokat tartsak. Az emberi tisztességhez, a megélhetéshez szükséges biztonsági tartaléknak éreztem ezeket az ismereteket, stúdiumokat, vizsgákat, tanfolyamokat és szükségem is volt rájuk. Rossz kapcsolatom alakult ki az Egészségügyi Szakszervezet főtitkárával, ahonnan mindenképpen el akartam jönni. Szerencsére a SZOT-ban egy titkárra volt szükség a szociálpolitika, egészségügy, társadalombiztosítás területére, így váltani tudtam.

(Folytatjuk)