Csenyéte, amiről hallgat az Orbáni sikermédia, avagy, amikor a valóság arcon ver (II. rész)

Lassan gurulunk be a faluba a dombról, csendben szemléljük a középkori állapotokat, futurisztikus időutazás az enyészet völgyébe. Házak, amelyek soha nem láttak jobb napokat, talán már eleve romosra építették őket. Emberek, akik már születésükkor vesztesnek lettek ítélve, a kitörés esélye nélkül. Itt nem épül stadion, kisvasút sem pöfög jókedvűen a dombokon át, ide nem álmodnak üveghidat, innét már Isten is elköltözött, hiszen a templom is romosan, magában áll.



Jöttünkre emberek gyűlnek az utcára, esemény vagyunk, ritka madár. Pucér gyerekek mohó, éhes szemmel, felnőttek, a szegények bizalmával, az örökös vesztesek mindent tudó bölcsességével szemükben. Mire odaérünk arra az adott címre, ahová konkrétan jöttünk, már körülbelül húsz ember kísér minket, bízva abban, hogy valami nekik is jut, egy kis túlélés a holnapra.

Beállunk a házhoz, ami inkább rom, magam talán még eső elől se menekülnék ide be, fiatal család lakja 4 gyerekkel. Oláh Endre a Tápióbicskei Roma Önkormányzat elnöke, pakol és irányít, ürül az utánfutó és a kisbusz, szorgos kezek, fürge lábak hordják az adományt be a házba. Endre az apával beszélget, a gyerekek a zsákokat bontogatják, játékot keresnek, egy szoba, egy konyha ennyi az élettér, víz lavórban, valami fő a gáztűzhelyen, tovább melegítve, párásítva az így is szinte elviselhetetlen meleget.



Pár képet csinálok bent, majd szinte kimenekülök a házból a tűző napra, mert annyira fojtó a benti miliő. Kint fotózom a szegénységet, majd amikor kijön az apa, kérdezgetni kezdem. Kiderül, hogy dolgozni Pestre jár, kéthetente látja hétvégén a családját, próbálja fenntartani a túlélés, kitörés lehetőségét, de amennyit keres, az szinte arra megy el, hogy étel kerüljön az asztalra, meg a rezsire elég. Továbblépni, fejlődni ennyi pénzből lehetetlen, ezt mi is látjuk, érezzük. A gyerekek elevenek, értelmesek, szeretnek iskolába járni, szeretnek tanulni és arra gondolok, hogy mire juthatna ez a család, ha lehetőségük lenne rá.



Közben Endrével is váltok pár szót, rákérdezek arra, hogy amit hoztunk adományt, az innét lesz szétosztva? Rázza a fejét és elmagyarázza, hogy ezeket az adományokat csak ennek az egy családnak hozták, és mivel meggyőződött arról, hogy érdemes nekik segíteni, hogy ők is szeretnének innét kitörni, ezért rájuk koncentrálva csak nekik segít most.

- Gondolj bele, ha most osztani kezdünk a faluban, akkor senkinek nem jut szinte semmi és az emberek egymást ölték volna. A szegénység, az nincstelenség, könnyen kihozza mindenkiből a legrosszabbat!
- ... és akkor, hogyan tovább?

- Most itt voltunk, felmértük, hogy mire van szükségük, látod még hűtőjük sincs ebben a nagy melegben, az anya is valami százéves mosógépet használ, nincs bútor, mert ami van, az annak nem nevezhető, ezeket kell most SOS megoldani.

- Oké, de te sem tudsz hetente, kéthetente idejárni, hogy segíts!

- Persze, de nem is ez a cél! Az apa dolgozik, látod, Pestre jár, és csak kéthetente látja a családját, szeretné, ha a gyerekei tanulhatnának, elkerülhetnének innét, ebben fogunk segíteni. Keresünk Pest környékén egy olcsóbb albérletet, sínre rakjuk az életüket, figyelünk rájuk, a gyerekekre, adunk egy esélyt, amit az élettől nem kaptak meg.

-...és élni fognak vele szerinted?

- Bízom benne, hogy igen, én mindig magamból indulok ki. Nekem segítettek, amikor nagyon mélyen voltam, megbíztak bennem és látod, most én vezetek egy Roma Önkormányzatot és én segíthetek másoknak. Lehet, hogy pár év múlva ez az apa is ezt fogja csinálni, de az is lehet, hogy nem, de a gyerekeinek mindenképpen esélye lesz arra, hogy emberi körülmények között nőjenek fel! Hiszek benne, hogy ez egy sokkal jobb ország lehetne, ha segítenénk egymáson. Nem az a segítség, hogy lejövök ide és osztogatok fejetlenül, hanem mindig egy családnak, aztán megint egy családnak, és természetesen addig, amíg nem rendeződik az életük.

- Logikus.

- Az, gondold el, hogy ez így mennyire átlátható, amikor az adományozó is látja, hogy hová kerül az adománya, amikor találkozni tud azzal, akinek segít, amikor látja, hogy nem egy feneketlen kútba dobálja bele a segítséget, csak így tudunk hitelesen segíteni.

Miközben mi az udvaron beszélgettünk, a kíváncsiskodók is elmentek Endre pedig a családfővel kezdett el beszélgetni újra arról, hogy miképpen próbálja majd megoldani segítséggel az életüket.

Csenyéte a nyomor bugyra, az ország legszegényebb faluja, ahonnét mégis van esély a kitörésre, igaz segítséggel. Még egy búcsú kézfogás, pár fotó a gyerekekről és indulunk vissza Tápióbicskére, megint elhaladunk a romos templom mellett, a buszmegállóban két ember ül, ott ültek akkor is, amikor jöttünk, intenek, mi visszaintünk, otthagyjuk őket, biztos nem a buszra várnak, talán csak valami lehetőségre.



A visszafelé vezető úton Endre lelkes, tervezgeti, hogy mivel és hogyan tudna segíteni ennek a Csenyétei családnak.

- Azt tudod, hogyha megérkeztünk Bicskére, még nem engedlek el - mondja nekem - meg kell, hogy nézd a közösségi házunkat is, meg ebédelned is kell nálunk!

Szabadkozni próbálok, de nem fogadja el, makacs ember, hatalmas szívvel és jóindulattal.

- Olyan nincs, hogy nálunk jártál és nem ettél, nem ittál, nem ismerted meg a családomat, hogy nem tudom megmutatni az elmúlt 4 év munkáját - és nevet, tiszta szívből.

(folytatás holnap a Tápióbicskei Roma Önkormányzatról)