Demszky és Tarlós már nem ül egymás mellé

Németh Péter 2020. augusztus 5. 09:25 2020. aug. 5. 09:25

Úgy kezdődött a dolog, hogy Karácsony Gergely – a jobboldal számára mindenképpen váratlanul – megnyerte a főpolgármester választást. Ezzel persze nem állítom azt, hogy a baloldal számított rá, de maga a jelölt és csapata hitt benne, hogy a siker elérhető. Azért talán Karácsonyban is lehetett némi bizonytalanság, mert győzelme után azt hitte, máris nagyot fordulhat a világ. Ő ugyan állítja, hogy pontos kép rajzolódott ki benne az ellenfélről – már ha ez hiányos volt zuglói polgármesterként, vagy korábban szociológus-elemzőként, de mégis áthatotta őt az a naiv hit, hogy politizálni lehet másként is. Lehet nem utálni a vetélytársat, lehet nem ellenséget látni benne, lehet békésen egymás mellett élni, nem lemondva – nyilván –, a karakter- és politikai különbségek felmutatásából. Hogy ez a naiv hit meddig – hány napig – élt benne, nem tudható, de bizonyosan gyorsan rá kellett döbbennie, hogy a szeretet-politizálás nem működőképes modell.

Mindenestre „pályája” elején még erősén bízott a személyiség varázsában, a kiegyensúlyozó, másokat és a másikat tisztelő kommunikációban. Ebből az alapállásból születhetett meg az ötlete: egymás mellé ülteti az elmúlt harminc év két főpolgármesterét. No, nem szó szerint, csak úgy képletesen, mégpedig oly módon, hogy mindkettőt díszpolgárrá emeli – már ha a közgyűlés tagjai is úgy akarják. Szép és tiszteletre méltó, valamint tiszteletet parancsoló gondolat; noha két, egymástól nagyon távol álló, gondolatilag alapvetően különböző személyiségről van szó. De mindketten Budapestért dolgoztak – ne vegyük el tőlük –, tiszta meggyőződésből. Demszky Gábornak és Tarlós Istvánnak – mert róluk van szó – talán nincs egyetlen közös elképzelésük sem a vezetésről, a fővárosról, a politika feladatairól, de a politikusi feladat meghatározásában – vélem én – nincs nagy különbség közöttük.

Karácsonynak mindenesetre sikerült meglepetést okoznia, váratlan ötlete nehéz feladat elé állította a Fidesz kommunikátorait; hogy lehetne egy olyan javaslatot, amely nem a különbségtételre, hanem az elvégzett, mégis csak egymásra épülő munkára alapoz. Demszkyt is, Tarlóst is többször megválasztották Budapest első emberének, legitimitásuk nem kérdőjelezhető meg, mint ahogy Karácsonyé sem. Nem is volt erőteljes válasz a gondolatra, egy-két bágyatag demszkyzés ugyan elhangzott, és maguk az érintettek is csak óvatos távolságtartással reagáltak a javaslatra, de alapvetően éles támadás nem érte sem az előterjesztőt, sem pedig az érintetteket.

Aztán jött a koronavírus, jött a Pesti út, és jött a Lánchíd. Ezek mind együttesen elfújták a tervezett ünnepet; részint mert közgyűlést sem lehetett tartani, részint pedig kiéleződött az addig is csak átmenetileg félretett háború a főváros és a kormány között. Egyértelművé és világossá vált, hogy sem a múlt közös elismerése, az elődök előtti főhajtás, sem pedig a jelen együttműködése nem lehetséges. A magyar politikai élet nem viseli el a gesztusokat, a magyar politikai élet egyes szereplőinek a lélegeztetőgépet jelenti a háborúzás. Ennek megfelelően, a díszpolgári cím ügyét is elsodorta az idő, és a realitás. Annak realitása, hogy itt párbeszéd sem lehetséges, nemhogy ellentétes beállítottságú emberek egymás mellé helyezése. Demszky, a pandémia idején, aktivizálta ugyan magát, de külön utat járva, némiképp azt is jelezve, hogy ő bizony másként csinálná, másként kezelné a válságot, mint Karácsony. Tarlóst pedig beszippantotta a vele szembeni elvárás; hiába törekedett egy ideig arra, hogy neutrális maradjon, szép, lassan állandó szereplőjévé vált annak az énekkarnak, amely az „alkalmatlan Karácsony” kezdetű nótát tűzte műsorára. A volt főpolgármester, aki kezdetben valóban igyekezett távolságot tartani a Városháza ügyeitől, fokozatosan darálódott bele a harcba.

Nem állítom, hogy megszólalásai, indulatai saját jellemétől távol álltak volna, nyilatkozatai jól kirajzolták eredeti karakterét, de az elvárások – a miniszterelnöki tanácsadói szerep – kötelezően fel is erősítették azt. Mostanra – sajnos – azok a vonások dominálnak nála, amelyek egy sértett és sértődött ember vonásai, noha működésének eredményeit senki nem akarja elvenni tőle. Hogy a budapestiek – Tarlós tisztakezűsége ellenére – nem őt választották vezetőjüknek, abban jelentős szerepe volt magának Orbán Viktornak, a miniszterelnök elhibázott, Tarlós karakterét lényegében legyilkoló budapesti kampányának, de magának Tarlósnak is, aki működési kilenc éve alatt egy sor dologban nemhogy ellenállni nem tudott – nem is akart – a miniszterelnök akaratának. (Például a CEU elüldözésében.) És mostanra megint ez a helyzet állt elő: nem állítom, hogy élharcosa, de fontos szereplője lett a Karácsony és az új vezetés elleni harcnak. Attól tartok, hogy ma már el sem fogadná a díszpolgári kinevezést, de abban sem vagyok biztos, hogy Karácsonyban megmaradt a hajlam.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a két ex, Tarlós és Demszky már nem lenne hajlandó egymás mellé ülni. És nem a szociális távolságtartás miatt.