Demszky: ma friss kenyérrel szolgálom ki a hajléktalanokat…

– Még a díjátadás előtt átnéztem a fővárosi díszpolgárok listáját, s láttam, hogy még meg sem kapta a kitüntetést, máris köztük van, ahogy Tarlós István is. Meglepte?

– Igen, mert Karácsony Gergely már korábban bejelentette, hogy a döntés szerint az utódommal – akinek a nevét nem kívánom kimondani – én is díszpolgár leszek; akkor bővítették ki a nevemmel a listát. Persze, nagyon örülök, ahogy Tamás Gáspár Miklós, vagy Koncz Zsuzsa díszpolgári címének is.   

– Azt azért ma minden budapesti tudja, hogy kicsoda Demszky Gábor. Talán azért fontos önnek a cím, mert akkor száz év múlva is ismert lesz?

– Sokkal fontosabb, hogy valamit csináltam Budapestért, természetesen sokakkal együtt, és főleg: másoknak is köszönhetően tehettem a városért húsz éven át. De természetesen ennek az elismerése is fontos. A főváros a kiegyezés óta töretlenül fejlődik, s Európa egyik világvárosa lett, Bécs és Prága társaságában, amihez én is hozzájárulhattam. Ma nemcsak a díjért mondok köszönetet, hanem azért, mert a budapestiek ötször megválasztottak! A közvetlen választás miatt, ez a legmagasabb legitimitást adó poszt az országban.

– Mi az, amit a legfontosabb teljesítményének tart?

– Négyezer programot valósítottunk meg a húsz esztendő alatt! Amire a legbüszkébb vagyok, hogy lényegében megtisztítottuk a Duna vizét. A rendszerváltásig a folyóba ömlő szennyvíz 20 százaléka volt biológiailag kezelve. A távozásomkor ez az arány a 90 százalékot is meghaladta. Ma tehát sokkal tisztább a Duna, ami kevéssé látványos, de nagyon fontos. Említhetném a 4-es metrót, a Combino villamosait, ám a legnagyobb változás a kultúra területén következett be. Gondoljon arra, hogy a Fesztiválzenekart örökbe fogadtuk, majd világhíres lett. De említhetném a Szabó Ervin Könyvtárat is, ami Európa leglátogatottabb kulturális intézménye – és sorolhatnám még a változásokat.

– Volt olyan kezdeményezése, ami nem sikerült?

– Természetesen, de ahhoz újabb húsz év kellett volna.

– Zavarja-e, hogy Budapest díszpolgára volt Joszif Visszarionovics Sztálin is?

– Nyilván ő a kommunista időkben volt díszpolgár, s emlékeim szerint, a szabadságharcot leverő Haynau is megkapta ezt a címet. Ez már történelem, amit nem lenne szabad átírni. Ha törölnék ezeknek a történelmi figuráknak a nevét, akkor beindulna egy olyan vita, amelyben a különböző politikai erők egymás kitüntetettjeit kezdenék el kihúzni a listákról.

– A rendszerváltással azért újraindult a lista, ezzel mégis lezárta a történelmet?

– Attól még a történelem része maradt, hogy akár Haynau, akár Sztálin díszpolgár lehetett. Ez az akkori önkény része volt, tehát a diktatúrák természetéből következik. Az akkori városatyák félelméről szólt ez a döntés. Mindenesetre azt már nagyon fontosnak tartom, hogy engem a rendszerváltás utáni demokrácia politikai szereplői választottak meg díszpolgárnak.

– Mondja, von-e le bármit az öröméből, hogy utódja – aki önt legyőzte – Tarlós István is díszpolgár lett?

– Nem! Ez is történelmi tény, ami részben azzal magyarázható, hogy Karácsony Gergely a politikában a „híd” szerepét próbálja betölteni, ami rokonszenves elszánás. Tiszteletre méltónak tartom azt is, hogy a főpolgármester a nagyon durva kormányzati kritikára, vagy az alantas, buta támadásokra kulturáltan reagál. Pedig a kormány messze túllép minden jó ízlést, s megpróbálja ellehetetleníteni, megnyomorítani a fővárost. Karácsony igyekszik ez ellen fellépni, de mindig betartja a fair play szabályait. Ez egy szimpatikus tulajdonság, de őszintén megmondom, én biztosan kijönnék a sodromból!

– Gondolom, akkor is dühös volt, amikor Tarlós István visszavonta Kertész Ákos díszpolgári kitüntetését, amit ön adott át?

– Már mondtam, hogy én ezt a történelem átírásának tartom. Kitüntetést nem vonunk vissza! Ha valaki megteszi, az szerintem a hatalom kiszolgálója. Ez szégyen. Kertész ezért a döntésért kényszerült elmenekülni Magyarországról.

– Van azért a mai díjátadóban is egy kis politika, hisz' a díjkiosztást  Iványi Gábor celebrálta, akinek az egyházát a kormány, illetve Orbán Viktor igyekszik ellehetetleníteni. Ez lenne a revans?

– Annak tűnik, de nem az! Én ugyanis a Wesley János Lelkészképző Főiskolán dolgozom, amely a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség iskolája. Ennek rektora Iványi Gábor. Ezért vesz részt ő is a kitüntetésen, természetesen a főpolgármester társaságában.

– A kitüntetésre egy olyan autóval jött, amely tele van péksüteménnyel.

– Igen, mert minden reggel a hajléktalanoknak viszek kenyeret. Mindig a Három Tarka Macska pékségben kezdem a napot, ezek után a biciklimre rápakolok 40-50 kiló kenyeret. Ezekből leginkább szendvics készül, amit az édesebb pékáruval együtt átadok az SZFE hallgatóinak, majd a szállítmány legnagyobb részét elviszem a hajléktalanoknak. Sokan ismernek már engem ott is, tartottam már bibliaórát is. Igyekszem nekik a puhább péksüteményeket vinni, mert sokan elvesztették a fogukat, s nem tudják a friss kenyér héját megenni. Közben beszélgetünk, s az egész olyan megható, mert meghitt. Ezért szívesen végzem ezt a munkát is.