Egy gettótörténet margójára – a Covid árnyékában

Az ablakon át nézem, ahogy a fagyos januári szürkéskékbe furcsa, halvány, már-már püspöklila színt fest a téli nap, és eszembe jut Erzsébet története, akinek a gettó élete része volt, és kitörölhetetlen sebeket vésett a lelkébe. És ezek a sebek akkor is fölszakadtak, amikor 86 évesen elmesélte nekem gettóban töltött napjait. Azt mondta: „Ma már az egész olyan, mintha nem is velem történt volna. De minden visszaemlékezés kikészít.”

Erzsébet 13 évesen egyszerre tanulta meg az életben maradni parancsát és az embernek maradni törvényét. Ennyi idős volt, amikor 10 éves öccsével és 3 éves húgával a gettóba került. Nem voltak vallásos család, a zsidó hitre 1938-ban akkor tértek be, amikor mindenki más kitért. Ezért anyját a családja ki is tagadta. Egy szoba-konyhás lakásban laktak a Ferencvárosban. Azt, hogy ő is zsidó, az iskolában tudta meg, amikor egy fekete ruhás bácsi felszólította a más vallásúakat, hogy menjenek ki az osztályból. Mivel Erzsébet nem tudta, mi az a más vallású, a helyén maradt, amíg a fekete ruhás ember szégyenszemre ki nem parancsolta.

Azt, hogy a helyzet pocsék, onnan tudta, hogy anyja, abban a hitben, hogy így meg tudja menteni a gyerekeket, el akart válni, és a papírokat vele küldte a Szemere utcába. „Ott láttam, hogy zsidókat terelnek a nyilasok. Egy öreg nénit taszigáltak, hogy menjen gyorsabban. A néninek szép, gombos cipője és kis kontya volt.” A papírokat végül nem adta le, mert nem akarta, hogy a szülei elváljanak. „Mikor visszafelé mentem, a néni már újságpapírral volt betakarva, és a cipője nem volt a lábán, de a fején a kis kontyot még láttam.”

Mivel anyját a nyilasok elvitték a Ferenc térre, a nyilas házba, apja pedig munkaszolgálatosként valahol a fronton volt, a gettóba is úgy vitték el őt és két testvérét, hogy azt sem tudta, hová viszik őket.  „Arra nem emlékszem, hogy milyen napon vittek el bennünket, csak arra, hogy az előző nap még a fáspincében voltunk, mert az óvóhelyre nem engedtek be. Havas, hideg volt az idő. Mi semmit nem vittünk magunkkal, azt sem tudtuk, hová visznek bennünket. Nem tudtam, mi a gettó. Azt nem tudom, ki jelentett fel, szerintem anyám földije, a házmesterné, aki rohadt undok asszony volt, és nemigen szeretett bennünket. Hallottam, amikor fegyveres embereknek azt mondta: itt van ez a három zsidó gyerek, ezeket is vigyétek.”

A gettóban a Síp utca 14-be egy kicsi, ablaktalan portásfülkébe kerültek, ahol a földre dobott szalmán egy öreg néni feküdt. Haldoklott. Velük senki nem törődött, ő sem állt szóba senkivel. „Amikor a néni meghalt, levettem róla a holmiját, azt használtuk takarónak. A néni holttestét én vittem el a Wesselényi utcába, ahol ételt kaptam érte.  Ettől kezdve, néhányszor sikerült halott szállításáért ételt kapni. Nem tudom, honnan, volt egy ütött-kopott kétfülű edényem, azzal mentem a központi konyhába levesért. Ha hullát vittem, még többet is adtak. Én minden házba bementem, hátha találok valamit, például üres dobozt, amiben a kakát kivihetem az utcákon levő tüzek mellé. A testvéreimet nem engedtem ki, azt mondtam nekik, ha kimennek, megölik őket.

Egyszer az egyik házban a kapu alatti félhomályban megláttam egy zsákot. Mozgott. Lencse volt benne, és annyi zsizsik, hogy a zsák mozgott tőlük.  Elvittem így is. Azt ettük. Azt hiszem, ha nem lett volna, nem éltük volna túl a gettót.”

A három gyerek rühesen, éhezve, de megérte a gettó felszabadulását. Amikor Erzsébet látta, hogy az emberek a Síp utcai kapu felé mentek, ő is utánuk ment a testvéreivel. Ott találkoztak az édesanyjukkal, aki a nyilas házból szabadulva, keresni kezdte őket. „Nem lehettünk sokáig a gettóban, mert nem hiszem, hogy a kishúgom még sokáig bírta volna az éhezést, és a rühet magán. Sokat szenvedett. Mindnyájan rühesek voltunk, nem mosakodtunk.”

A budapesti „nagy gettó” kapuját 1945. január 18-án érték el a szovjet csapatok.  A harcok Budán tovább folytatódtak, de a pesti gettó felszabadult, fegyveres őrsége eltűnt. A terület köré vont palánkot szinte azonnal tűzifának használták fel. A gettó felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak. Többségüket a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban temették el. A gettó 4513 lakásában összezsúfolt emberek száma 1945 elején elérte a 70-80 ezret.

Erzsébet azt mondta: „Én ma is alig hiszem, hogy nem voltak érzelmeim. Csak arra tudtam gondolni, hogy felelős vagyok a testvéreimért, és életben kell maradni. Amikor már nem voltam rühes, feljelentettem a házmesternét és a lányát. A pincében mindenféle, zsidóktól lopott holmit találtunk. Internálták őket.”

Miért kell még mindig a holokausztról, az antiszemitizmusról beszélni? 

Gizi azt mondja, sok történetet hallott már a holokausztról, látott róla filmeket, de annak a 13 éves kislánynak napvilágra került a története, akinek tíz éves öccsével és három éves húgával apa és anya nélkül kellett átvészelnie a budapesti „nagy” gettóban töltött napokat, valahogy olyan közeli és szörnyűséges volt, hogy szíven ütötte, elborzasztotta. Szerinte beszélni kell ezekről a dolgokról, és nem hiszi, hogy a társadalom nagy része ezt elutasítaná. Ha úgy lenne, az nagy baj lenne.

Ildikót nem lepte meg, hogy még mindig előkerülnek új történetek a magyarországi zsidóüldözésről. Akik átélték, hosszú évekig nem beszéltek róla. Ki a sokktól, ki az elvesztettek felett érzett fájdalom miatt. Ám nekünk, most élőknek, beszélnünk kell róla. Azok, akik elutasítják ezt, nem tudnak szembe nézni azzal, hogy bűnösök vagyunk mi, magyarok is, mert eltűrtük a zsidótörvényeket, sőt, segédkeztünk a törvények végrehajtásában. Sokan följelentették a szomszédaikat, mások pedig elnézték ezt nekik.  A nyilasok hatalomra kerülésének azok az emberek is okozói, akik maguk ugyan semmi törvénytelent nem tettek, „csak” félrenéztek. Ezt sokaknak nehéz elfogadni és elismerni, ezért inkább letagadják, hogy megtörtént.

Magda szerint nagyon sok ember nem beszélt a gyerekeinek unokáinak arról, amit átélt. Sok történet „bennragadt”. Sokszor a leszármazottak nyomozzák ki, mi is történt, vagy távoli ismerősök mondják el nekik. De ebben a témában a mai Magyarország még mindig álszent és kétarcú. Bizonyos körökkel megy a barátkozás, ugyanakkor az utcán folyik a zsidózás, a cigányozás. A magyar társadalom mind a mai napig nagyon előítéletes.

Arra, hogy mikor hallott először a holokausztról, a gettóról Gizi úgy emlékszik, talán tizenegy, tizenkét éves lehetett, amikor anyukája mesélt neki a zsidók deportálásáról, arról, hogy menekültek meg sokan, akiknek sikerült elutazni Amerikába, vagy máshová. Egy szomszéd néni is emlegette Klein bácsiékat, akik nem jöttek vissza, de mivel nem ismerte őket, nehéz volt összeraknia, mi is történt velük. Az egész akkor igen távolinak tűnt számára, nem nagyon értette. Mégis úgy gondolja, azt, hogy milliókat gyilkoltak meg csak azért, mert zsidók, cigányok, ezt valahogy helyre kell tenni a gyerekek gondolkodásában. Ha az iskola nem ad erről kellő információt és hű képet, akkor a szülőknek, a családnak kell felvilágosítania a gyermekeket.

Ildikó szerint alapvető, hogy minden lánynak és fiúnak tanulni, olvasni kell a XX. század szomorú történelmét. Úgy gondolja, ma nagyon sok olyan fiatal van, akinek fogalma sincs erről a korról, és ők lesznek azok, akik nem értik, nem érzik mit jelent egy karlendítés, egy olyan szó, mint például az élettér, mit jelent a katonai masírozás, az emberek osztályozása vallás, bőrszín alapján. Az, hogy mikor tanuljanak róla, kortól függ. Ami fontos, hogy eljusson hozzájuk az információ, de csak hiteles személy tudja felkelteni az érdeklődésüket, kiváltani az együttérzésüket.

Magda – akinek szülei illegalitásban élték túl a szörnyű időket, akinek a nagymamája Dachauból jött haza, a nagypapájára pedig egy kis faluban munkaszolgálatos fogolyként rágyújtották a pajtát, két nagybátyja is munkaszolgálatosként halt meg – már öt-hat évesen a testvéreivel együtt hallgatta a nagymama történeteit, aki olyan természetességgel beszélt az átélt szörnyűségekről, mint ahogy egyik nap következik a másik után. Sokszor el sem hitték neki azt, amit mond, olykor még kuncogtak is rajta. Magda azonban azt, hogy ő is zsidó csak tizenegy évesen tudta meg. A szülei addig a napig nem beszéltek róla. Akkor festés volt náluk, de a fényképek elől maradtak. A festő – aki olyan negyven év körüli férfi lehetett – sokáig nézte a képeket. Aztán odafordult a tizenegy éves kislányhoz, és azt kérdezte tőle: „Ugye, a te anyád zsidó?”

Magda azt mondja, az a szörnyű, hogy ezek a dolgok nem múltak el! Magyarországon az előítéletesség a rendszerváltás után új erőre kapott. Akkor derült ki, hogy mennyire sokan vannak, akik úgy gondolták, itt az alkalom, senki nem állítja meg őket. Érthetetlen, hogy a mai napig él az antiszemitizmus és a cigányellenesség! Az emberiségnek semmi nem elég! Ma úgy tűnik, Eisenhowernek igaza lett, amikor az ohrdrufi táborban az SS által agyonlőtt vagy élve elégetett emberek holttesteit látva, a túlélők beszámolóit hallgatva azt mondta: „Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.”

Azok, akik tagadják, hogy megtörtént pontosan tudják, hogy gazemberség, tudják, hogy aljasság, tudják, hogy népirtás volt!

Ezért fontos beszélni róla ma is, és nem csak zsidó fórumokon.  Ezért kellene, hogy legyen sok olyan társaság, mint a Haver Alapítvány, amelynek önkéntes oktatói az iskolákban középiskolai diákoknak és egyetemistáknak tartanak interaktív órákat a zsidóság témájában.

Gizi azt mondja, amikor nagy az előítéletesség, akkor sem csak az oktatásban kell keresni a hibát, bár abban is van biztos, hanem a közgondolkodásban. A közgondolkodásban, amit persze a mindenkori politika hol így, hol úgy, de befolyásol. Az nem jó, ha nem beszélünk az előítéletekről, de ha az emberek által önkéntelenül másolt példa is rossz, akkor az azt eredményezi, hogy újra éled a gyűlölet egy vallás, egy nép, a másként gondolkodók iránt. Itt tartunk most. Az teljesen mindegy, hogy tudatosan, vagy zsigerből kezdenek el gyűlölködni az emberek, az eredmény a zsidózás, a gyűlölködés és igen, ilyenkor megjelenik a holokauszt tagadása is. Ez ma már sok országban tetten érhető. Még ugyan elég szűk ez a réteg, de hogy ne bővüljön, abban mindannyiunknak felelősségünk van!

Ildikó szerint sok mindennel nem nézett szembe a magyar társadalom, és ez nagyon régre, akár Trianonig is visszavezethető. Abban a döntésben keményen benne volt, ahogy a kisebbségekkel bántunk. Azt mondja, a magyar hajlamos inkább másokat okolni, minthogy szembenézzen a hibáival. Nem csak nemzetiségi kérdésekben, mindenben. Nem kell messzire menni. Az emberi gonoszság és a butaság egyre szörnyűbb jeleket mutat.

Mit gondoljunk arról, hogy a hajléktalanság büntetendő?  És arról, hogy egy menekültekkel teli hajót nem engednek kikötni? Sajnos ezek a kirekesztések ugyanabból erednek: ők mások. El kell különíteni őket.  Aztán mi jön? Hova vezet ez?

Igenis beszélni kell a holokausztról, hogy ne legyen több ilyen szörnyűség, hogy ne rekesszünk ki embereket azért, mert mások, más a színük, a szexuális beállítottságuk, a vallásuk. És talán, ha sokat beszélgetünk, egyszer eljutunk oda, hogy megtudjuk, mi módon lehet együtt élni.