Egy osztrák megbukik – és Orbán?

Normál körülmények között az ember el is siklik egy ilyen információ fölött, legfeljebb azon tűnődik egy picit, hogy a magyar miniszterelnöknek vajon mi dolga lehet egy elítélt bűnözővel, mint ahogy Harangozó Tamás ezt meg is tette; kérdést is tett fel akkoriban a parlamentben. A szocialista képviselő azt firtatta, hogy mi dolga volt Orbánnak Pecinával, amire azt a választ kapta, hogy a miniszterelnök, ha egy médiatulajdonos ezt kéri tőle, akkor találkozik vele. Pecina akkor már nem volt tulajdonos, ez az apróság a kormány kommunikátorait, azonban egyáltalán nem zavarta.

Visszamenőleg azonban kicsit más színben tűnik fel ez a találkozó. Azóta, hogy nyilvánosságra került az a 2017-es Ibizán készült videofelvétel, amelyen Strache arról ábrándozik, hogy neki is olyan médiabirodalomra van szüksége, amilyen Orbánnak van; igaz ő nem bezárni akarja az egyik legnagyobb osztrák lapot – Kronen Zeitung -, hanem felvásároltatni. A szélsőjobb politikus – tényleg: azon már nem csodálkozunk, hogy ilyen figurával randevúzik Orbán – a választások megnyerésének fontos eszközeként gondolt az újságra, amelynek ellenértékét kormányra jutva, közpénzből kompenzálná a vevőnek.

Vagyis: íme a magyar modell, az elirigyelt modus vivendi. És, ha innen közelítjük a két találkozót, azok egymás közeliségét, máris gondolhatunk összefüggésekre: Ibiza, Pecina, Strache – lineárisnak tűnik a dolog. A bökkenő csak az, hogy mindaddig, amíg erről nem kapunk bizonyságot, azaz ezekről a megbeszélésekről nem szivárog ki semmilyen kép, vagy hangfelvétel, addig nem több, mint összeesküvés elmélet arról beszélni, hogy Orbán közvetíthetett a két partnere között. Sokszor, demokráciákban általában, elegendő egy politikus bukásához az is, ha nem tud megfelelő magyarázatot adni olyan jelenségekre, amelyeknek negatív vetületei is vannak, de ez a hely nem Magyarország. Itthon már régen a szemétkosárba dobták Kósáné Kovács Magda legendás mondását, miszerint nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Itt már nem kell tisztességesnek lenni, elég annak hazudni magadat.

Ma már, a történtek ismeretében, kijelenthetjük, hogy Orbánnak semmilyen dolga nem lehetett Pecinával. Ha csak nem kellett közvetítenie Strache és Pecina között. Ismételjük meg: a volt magyar médiatulajdonost akkor már két és fél év felfüggesztett börtönre ítélték – egyesek szerint vádalkunak köszönhetően úszta meg ilyen olcsón - , vagyis a kormányzati szerepre törekvő Strachénak nyilván kínos lett volna találkoznia vele. Ott ugyanis, Ausztriában, kicsit másként működik a sajtó – hiszen ezt akarta megváltoztatni Strache -; egy ilyen megbeszélés csemege lett volna a független újságírók számára.

A magyar miniszterelnök azonban nyugodtan tárgyalhat egy elítélttel. Illetve azért annyira nyugodtan nem, hiszen Harangozó Tamás kérdésére először a kormányzat letagadta, hogy lett volna ilyen találkozó. Ám hiába derült ki, hogy Orbán emberei – nyilván az ő utasításának megfelelően – hazudtak, Magyarországon ez sem érdekel senkit. Mint ahogy a Gruevszki ügyben sem számított, hogy az egész akciót végighazudta a külügyi kormányzat, az emberek már talán arra sem emlékeznek, hogy létezett ilyen ügy. És ez fog történni most is: hiába keveredett a magyar miniszterelnök megmagyarázhatatlan helyzetbe, a dolog szép lassan lehullik a semmibe. Csak a Google fog rá emlékezni, ha csak megnem valósul Orbán álma, és nem fogja az internetet is a maga ízlése és szabályai szerint megregulázni.

De addig is, írjuk le minél többször: ha a törvények nem is érvényesülnek Magyarországon, mi azért tudjuk, és lám a most megbukott Strache is tudja: a médiát csalárd módon vásárolta fel az Orbán-adminisztráció. Se tisztesség, se annak látszata.  Egy reményünk azért maradt: számítógépes szakemberek mondják, véglegesen semmit nem lehet eltüntetni.