Egy Vezér képe
Majd’ 85 ezer like-nál és ötezer hozzászólónál tart Orbán Viktor új Facebook profilképe, ahol derűs, mosolygós arccal, felül kigombolt ingben, kicsit megdőlt testtartással , középen elválasztott hajjal tekint bele a kamerába. Ez a kép most nem a Karmelita kolostor erkélyén készült – legalábbis ezt sugallja a felvétel, hiszen a háttérben a budai hegyek láthatóak, valamint a Batthányi téri templom tornyai. Ettől persze a kép még lehet montázs.
Nem tudom, hány ország vezetője büszkélkedhet azzal, hogy új profilképe valóságos komment-áradatot indít el; a hálás nép nem győzi megköszönni a miniszterelnök munkáját, és igyekszik biztosítani arról, hogy elégedett mind a vezérével, mind pedig a róla készített fotóval. Természetesen nem olvastam végig a hozzászólásokat, de amelyeket igen, azok – egy kivétellel – a tisztelet hangján szóltak, és ez így van rendjén. „Ön egy kivételes képességű államférfi” – írja egyikőjük, „Bombának tetszik lenni Miniszterelnök úr, 10 millióan csókoljuk, magánál nincs jobb” – írja másikójuk. Van, aki megköszöni a határozott kormányzást, és van, aki különleges elmének tartja, de akad, aki egyszerűen csak Európa legkeményebbjeként említi Orbán Viktort.
Még mielőtt bárki azt hinné, hogy a negatív véleményeket hiányolom, sietek leszögezni: egyáltalán nem. Így helyes: az emberek szeressék a vezetőjüket, és ha nem, akkor se gyalázkodjanak. Persze nem gondolnám, hogy éppen Orbán Viktor közösségi oldalán található az összes kulturált követő, nyilván akadnak olyanok is, akik figyelik ezt a felületet, de nem rajonganak a kormányfőért, viszont nem ragadtatják el magukat, és nem irkálnak oda mindenféle rosszat.
Természetesen előfordulhat, hogy akadnak elvetemült emberek, olyanok, akik szélsőséges megjegyzésekre ragadtatják magukat. Őket nyilván eltávolítják a közösségi oldalról; még egy miniszterelnök is rosszul viseli, ha saját oldalán gyalázzák őt. A kérdés mellesleg – már ami bennem motoszkál – épp az ellenkezője: vajon szüksége van-e az Első számúnak arra, hogy ilyen dicséret-cunami árassza el, ha egy új fénykép készül róla.
Nyilván megakadályozni sem tudja, feltehetően nem is akarja, de vajon levon-e bármiféle következtetést ebből a túláradó szeretetből? Úgy van-e ezekkel, mint a nemzeti konzultációval: eleve olyan kérdéseket enged a választók elé, amelyekből nem születhetnek kellemetlen válaszok?
Mellesleg már az is nagy dolog, hogy Orbán ekkorát ugrott az internet világában, korábban még arról is büszkén beszélt, hogy távol állnak tőle a modern eszközök, még számítógépet se nagyon használ. Ehhez képest, ma már saját Facebook oldallal rendelkezik, naponta frissíti – nyilván nem ő, hanem valaki, aki ezt „admin”-ként kezelheti –, előbb-utóbb talán odáig is eljut, mint Trump, vagy Deutsch Tamás; rövid Twitter-üzenetekkel bombázza majd a nyilvánosságot. Miért ne lenne így, ha egyszer – láthatóan – ráérzett a közösségi média ízére és jelentőségére; választásokat dönthet el, ha valaki jól és okosan kezeli. És láthatjuk: olykor elegendő a sikerhez egy jól megválasztott fotó, egy olyan kép, ahol lágy, optimizmust sugárzó arccal néz a kamerába. Egy ilyen vezetőről nem feltételezi senki, hogy képes lenne bárkinek is ártani. Egy ilyen vezetőnek csak hálával tartozunk mindannyian.
