Elvesztettük a világháborút, mint egy futballmeccset…

Feltehetően a német kancellár sem fog utólag használati utasítást adni a szavaihoz, mondatai a szabad feldolgozás tartományába tartoznak. Más kérdés, hogy az elhangzottakat ünnepli a jobb oldal – lám szó nincs korrupcióról –és magyarázza a bal, de voltaképpen mindegy is. A magyar-német viszonyt nem ez az ünnepi látogatás határozza meg, mint ahogy az Európa- Magyarország, vagy a Néppárt-Fidesz kapcsolatát sem. Természetesen számunkra, akik nehezen viseljük el az Orbán-rezsim diktatórikus lépéseit, az éltünket átszövő korrupciót, az Orbán körül kialakult nepotizmust, a szépen fejlődő személyi kultuszt, fontos lett volna, hogy Európa legerősebb hatalmának vezetője ismét hitet tegyen a demokrácia mellett, és ezzel párhuzamosan érzékeltesse azt, hogy amit nálunk lát, tapasztal, az nem az, de Merkel ezt ezúttal nem tette meg. Megerősítette ugyan azokat az értékeket, amelyeket európainak gondol, de nem rondított bele az ünnepi hangulatba. Hogy azért-e, mert a páneurópai piknik évfordulóján ez nem lenne illendő, vagy egyéb megfontolásokból, azt nem tudhatjuk.

Akadnak, akik már előre jelezték – például Paul Lendvai -, hogy nyilvánvaló fordulat következett be: az Unió tudomásul vette az orbáni áldemokráciát – ennél nagyobb gondjai is vannak -, kiváltképp, ha a magyaroknak ez megfelel. Márpedig a választások, még ha kicsit el is vannak csalva , azt mutatják, hogy a választókat nem zavarja a hiányzó demokratikus levegő, ettől nem kapnak légszomjat, akkor meg minek? Minek megpróbálni megregulázni Orbánt, eddig sem sikerült, ezután sem fog. Ezért aztán – utal rá Lendvai is – a Fidesz ottmarad a Néppártban – Tamás Gáspár Miklós szerint ez amúgy sem érdekel senkit sem -, illetve Magyarországon is minden marad, maradhat a régiben. Legfeljebb majd, ha kevesebb uniós pénz érkezik, rádöbbennek a választók, hogy változásra van szükségük, hogy eddig becsapták őket, és akkor majd arra is rájönnek, hogy mily korrupt volt a rendszer.

Nem tudjuk tehát, hogy Merkelt milyen megfontolások vezették, egyáltalán miért asszisztált ahhoz, hogy a döntő történelmi fordulat, amelynek fontos részese volt Magyarország, azaz a határnyitás, lényegében Orbán Viktorhoz kötődjön. Hogy a miniszterelnök erre törekedett és törekedik, az teljesen érthető, személyiségéből ez következik, az azonban kevésbé, hogy a német kancellárasszony, aki azért ismeri a közelmúlt történelmét, az NDK-ban élve pedig különösen tudja értékelni az akkori politikai szereplők tetteit, miért nem tartotta fontosnak legalább név szerint megemlíteni azokat, akik főhősei voltak az akkori eseményeknek. Akármi is motiválta a kancellárt, hiányérzetünk többes, de nem vagyunk egy nagyhatalom vezetői, nem tudjuk pontosan, hogy egy ilyen ünnepi alkalomhoz milyen gondolatok illenek. Ugyanakkor megszoktuk, hogy a beszédekből olvassunk, megtaláljuk a sorok közötti igazi üzeneteket, hiszen bármily ünnepi az esemény, az aktuálpolitika mindig jelen van a szónoklatokban. És mi nagyon vártuk Merkel korábbról megismert keménységét, finom, de egyértelmű mondatait, összességében azt, hogy nem hagy bennünket cserben.

Pedig nagyon sokan és sokszor elmondták már, hogy változást csak mi magunk tudunk elérni. Ha egyszer nem fogadjuk el Orbán Viktor és családjának hegemón szerepét, ha hajlandóak vagyunk a történések mögé látni, és azt sem elfogadni, hogy a mi miniszterelnökünk folyamatos pávatáncot jár. Ha kell szelíd, ha kell vad, ha kell barátságos, ha kell támadó. És ha úgy hozza a sors, akkor egyszerre ez is, az is. Sopronban sem ez, sem az nem volt, nem simogatta meg az EU-t, legfeljebb megelőlegezte a szebb jövőt, de nem is bírálta, közös Európáról, meg nemzetállamokról beszélt egyszerre; szedje ki a mondatokból mindenki azt, ami neki fontos. Meg hát szólt a németekről, mint fontos történelmi partnerünkről. Más kérdés, hogy, amit mondott okozhat éppen fejtörést is, de mindenképpen megfejtendő. Azt hangsúlyozta ugyanis, idézem: A magyarok a németekhez fűződő kapcsolatukat mindig is különleges viszonynak látták. "Régi dolog ez", régebbi, mint a soproni piknik, és régebbi, mint a 20. századi közös vereségeink.

Mi tagadás, meglehetősen érdekes fogalmazás a két világháborút közös vereségként leírni, mintha egy elvesztett futballmeccsről szólna, Karsai László történész szerint ez megint csak abba a kategóriába sorolandó, amit ez a rezsim folyamatosan alkalmaz: a múlt átírásába. Hogy a múlt átírása ehelyütt mit is jelent, nehéz megmagyarázni, az azonban bizonyos, hogy a világégések, illetve az abban játszott német és magyar szerep semmiképp nem hozza közelebb egymáshoz a két népet, a világháborúk, mint a közös múlt részei, nem hinném, hogy az összetartozás, a különleges viszony részeként értelmezhetők.

Annál inkább a közös jelen, amit – látjuk – nem az általános értékek, hanem az érdekek határoznak meg. A németek esetében ezt három szóban szokták megfogalmazni – most is olvastam ilyet - Mercedes, Audi, Opel. Vagyis a hétköznapok racionalitása felülírja a szép elveket. Úgy látszik már Angela Merkelnél is.

Orbánnál soha nem volt másként.