Ez a kormány beleavatkozik a magánéletünkbe

Németh Péter 2020. február 23. 11:58 2020. feb. 23. 11:58

„A társadalom nem dolgozta fel, nem ismerte meg azt a világot a maga teljességében, ami a harmincas évek Magyarországa. Sőt: most folyik kifejezetten egy olyan restauráció, ami miatt még kevésbé lesz lehetséges feldolgozni. Az, hogy mások vannak kinevezve győztesnek és vesztesnek, az csak egy felület. Fontos persze, de a dolognak mégis csak az a lényege és célja, hogy miként lehet a társadalmat véglegesen táborokra szakítani, és ehhez minden feltételt, lehetőséget biztosítani azoknak, akik hatalmon vannak” – nyilatkozta a Hírklikknek Harsányi László, egykori közigazgatási államtitkár, aki most egy jelentős könyvet írt, mégpedig az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület történetéről 1918-tól 1950-ig.

– Úgy hallottam, hogy a most megjelent könyvét tíz éven át írta…

– A könyvet magát, másfél évig írtam, de tíz évig kutattam hozzá anyagokat. Ezt megelőzően, öt vagy hat tanulmányom jelent meg különböző folyóiratokban, onnan pedig már egyszerű összecsapni a könyvet…

– Igen, látom, hogy össze van csapva… Mi késztette egyébként arra, hogy megírja az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) 1950-ig húzódó történetét?

– Több ága van annak, hogy miért akartam ezzel foglalkozni. Az egyik az, hogy honnan jöttem: én egy neológ, vallástalan zsidó családból származom. Otthonról szinte semmit nem hoztam, de később már sok mindent megtudtam arról, hogy mi történt 1944-ben, és soha nem hagyott nyugodni az, hogy maga a közösség mit tett, hogyan viselkedett ekkor. Tudtam, csak nem igazán voltam képes elfogadni azt a tényt, hogy se védekezni, se menteni nem tudta magát, ha ez a mondat így, ilyen durván talán nem is igaz. 2009-től 2011-ig a Holokauszt Emlékközpont igazgatójaként ezzel a témával nem foglalkoztunk. Nekikezdtünk 2011 tavaszán, de mire sor került volna rá, kirúgtak, hála Istennek. Ezzel ugyanis lehetővé vált, hogy azzal foglalkozzam, amivel akarok. Kapóra jött ez a téma, amit nem én találtam ki, hanem egy kolléganőm, akivel együtt dolgoztunk egy-két évig, amíg bírtam őt fizetni anyagilag. Elkezdtük gyűjteni az anyagot, és nagyon korán megosztottuk az általunk létrehozott omike.hu weboldalra. Akkor még nem tudtam, hogy ebből egyszer majd könyv lesz.

– Miért kezdődik a könyv 1910-nél, és miért végződik 1950-ben?

– Kicsit csalóka a dátum, mert a könyv első fejezete nem is az OMIKE-ről szól, hanem XIX. századi zsidó kulturális egyesület létrehozásának kísérleteiről; 1844-től próbáltak a magyarosítással együtt járó feladatokra létrehozni ilyen kulturális intézményeket, de ezek mind sikertelenek voltak. A századforduló – amikor nagyon erős zsidó, ugyanakkor ezzel összhangban, összmagyar társadalmi reneszánsz volt – hozta magával a lehetőséget, és hozta magával azt az embert, Hazai Simon neológ rabbit, aki úgy döntött, ezt az egyesületet meg kell csinálni, és meg is csinálta. Jellemző, hogy mennyire megtalálta a pillanatot és helyzetet az, hogy nem sokkal a megalakulás után, már háromezer tagja volt az egyesületnek.

– Hány zsidó élt akkor Magyarországon?

– Nagy-Magyarországról beszélünk, és több százezer zsidóról. Budapesten talán százezer. Ez egy alapvetően budapesti szervezet, ugyanakkor vannak azért vidéki tagszervezetei is. Bár érdekes, hogy a Dunától nyugatra egyetlen fiók sem jött létre. Kérdezte, hogy miért végződik a könyv 1950-nél? Ez az az időszak, amikor államosítják az egyházakat, elveszik a vagyonukat, és az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül, apanázst kapnak, és egyben központosítják a különböző vallási, vagy vallásosnak minősített szervezeteket. Így az OMIKE is „önkéntesen”, közgyűlésen, kimondja a feloszlatását. Ismerjük ezeket az önkéntes lépéseket.

– Kesma…

– Mondjuk igen… A negatív hatása eléggé összemérhető. Tehát visszatérve a témára: eddig tart, ezek a működési évei ennek az egyesületnek.

– Most ugrom egyet az időben: ez a tíz éves kutatási időszak egyben az ön alámerülése is?

– Igen. Bizonyos értelemben már talán előbb is. 2011 óta semmiféle közfunkciót nem látok el, korábban ugye a Nemzeti Kulturális Alap elnöke voltam, államtitkárként dolgoztam a Horn-kormányban – mondhatom tehát, hogy mindig aktívan politizáló ember voltam. Ez megszűnt 2011 után. Az érdeklődésem nem szűnt meg, de az is egyre inkább csökken, teljesen belefeledkeztem a múlt feltárásába, ami különben döbbenetes hasonlóságokat mutat a mai világgal.

– Miben?

– Abban, hogy újra átéljük azokat a kirekesztéseket, azokat a feszültségkeltéseket, újra átéljük a társadalom végletes megosztását, ami akkor volt, és amiről tudjuk, hogy ha egy társadalom nem dolgozza föl a múltat, akkor újra átéli. Ez történik szerintem most. A társadalom nem dolgozta fel, nem ismerte meg azt a világot a maga teljességében, ami a harmincas évek Magyarországa. Sőt: most folyik kifejezetten egy olyan restauráció, ami miatt még kevésbé lesz lehetséges feldolgozni. Az, hogy mások vannak kinevezve győztesnek és vesztesnek, az csak egy felület. Fontos persze, de a dolognak mégis csak az a lényege és célja, hogy miként lehet a társadalmat véglegesen táborokra szakítani, és ehhez minden feltételt, lehetőséget biztosítani azoknak, akik hatalmon vannak.

– Azt is mondhatjuk, hogy a kutatásai azt igazolták vissza, hogy ma milyen rossz irányba megy az ország?

– Nem. Az én kutatásaim azt igazolták vissza – illetve nem tudom, hogy visszaigazolták-e –, hogy még a legszörnyűbb időkben is volt egy megtámadott közösségnek valamilyen lehetősége egyfajta önvédelemre. Vagy legalábbis az identitásáért megküzdeni. Ennek a közösségnek, 1938-39 után – a zsidó közösségről beszélek persze –, milyen elképesztően fontos volt, hogy a maga kultúráját tovább is fenntartsa. A szó szoros értelmében, hiszen létrehozott egy művész-akciót, ahol közel hatszáz művészt foglalkoztatott, egészen 1944. március 19-ig. Engem ez izgatott. Ha az a kérdés, hogy hasonlóra látok-e most esélyt, más körülmények között – és most nem a zsidóságról beszélek –, akkor azt kell mondanom: nem nagyon. Lehet, hogy azért, mert minden történelmi összehasonlítás sántít, de mit csináljon az a cigány közösség, amely most a támadások középpontjában áll. Lehet, hogy jövő hónapban már nem ő lesz a célpont. Mit csináljon a magyar kultúra egésze, amely szintén a támadások frontvonalába került; a színházak, az Akadémia, az oktatás. Megvannak receptek, látjuk, hogy kikkel szemben. Kérdés az, hogy ezek a területek képesek-e létrehozni alternatív helyeket, nem feltétlenül szamizdatot, bár az sincs már messze… Én tehát ezt a példát akarom a könyvben fölmutatni; hogy egy közösség létrehoz valamit, megőrzi, és a legszörnyűbb időkben fel is fejleszti, többet kíván elérni, és azt meg is valósítja. Ez tehát egy darabig lehetséges volt akkor, az pedig, hogy miként végződik a történet 1944. március 19-e után, már egy másik kérdés.

– De nem tehetjük zárójelbe, hogy volt a holokauszt, amely éppen a közösségi tenni vágyást törte szét.

– Így van, teljesen egyetértek, ugyanakkor hadd hívjam fel a figyelmet, hogy ma a magyar kultúra megőrzéséért is erőfeszítéseket kell tenni, ugyanúgy. A zsidó kultúra tíz egynéhány éve a reneszánszát éli, még akkor is, ha itt már nem 600 ezer zsidóról beszélünk, hanem a Budapesten élő százezerről. Ez a zsidóság most is megosztott, mint ahogy az volt a két világháború között is, de amelyik – úgy látom – egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy a saját identitását, amely nem áll szemben a magyar identitással, megerősítse. Ez ugyanis egész egyszerűen marhaság. Látom, hogy a fiatalok érdeklődése egyre erősebb, vagyis a kérdés az, hogy meg tudja-e ragadni az erre hivatott értelmiségi kör a pillanatot és át tudja-e adni az értékeket.

– Onnan indultunk, hogy az utóbbi tíz évben alámerült, nem vállalt közéleti szerepet, ugyanakkor egy ilyen könyv megírása önmagában is az. Mit szeretne elérni vele?

– Megyek mindenhova, ahova a könyv okán hívnak, és el akarom mondani mindenhol, hogy volt ilyen, tessék büszkének lenni rá. Én elmondtam a MAZSIHISZ vezetőinek is, hogy miközben minden tiszteletem a holokauszt túlélői iránt – az én szüleim is azok voltak –, de a fiatalság nem erre fog támaszkodni az identitása megőrzése érdekében, és én ezt nem is szeretném. Szeretném ugyanakkor, ha támaszkodnának az OMIKE művészakciójára, és arra, hogy képesek voltak az akkori emberek alkotni, felmutatni, és megőrizni valamit. Azt akarom elérni, hogy legyünk büszkék rájuk, és reménykedem benne, hogy a dédunokáim is büszkék lehetnek majd rájuk, esetleg ránk is, a mai kor embereire.

– Ez most vallási megközelítés?

– Határozottan nem. Ez egy tradícióját, kultúráját őrző ember meggyőződése arról, hogy mindezt tovább kell éltetni.

– Az Orbán-kormány pontosan ezt akarja, persze nem a zsidó kultúrával, tradícióval kapcsolatban…

– Az, amit ők tradíciónak hívnak, soha nem volt a magyar társadalomnak – nem a zsidókról beszélek – szervesen a sajátja, esetleg a keresztény középosztályé. Az a tradíció pedig, amely nem szolgálja a modernitást és a változást, rossz tradíció. Az csak lehorgonyoz, azzal nem tudunk mit kezdeni. Viszont, ha a tradíciónak azt a részét vállaljuk, amely emberi értékeket hordoz, ami együttműködésre ösztönöz, ami a kultúra legszélesebb közlési lehetőségeit biztosítja, akkor azzal jót teszünk az egész országnak. Én ebben gondolkodom, amennyi tőlem – 73 évesen – még telik.

– De nem ez történik. Látjuk, ön is említette, hogy az Orbán-kormány milyen lépéseket tesz, és ezekkel szemben egyelőre nem látunk közös akaratot, inkább csak egyéni ellenállásokat, mint például az öné is, azzal, hogy megírta ezt a könyvet…

– Tesszük a magunk dolgát.

– De ez nem elég.

– Persze, hogy nem elég! Egyelőre azonban nem látok más lehetőséget; maradnak a bíbói szabadság kis körei… Nem tudom, mikor fordulhat meg a trend, és én most nem is akarok politizálni így. Úgy vélem, ez a pártok dolga. Nekünk – egyelőre nem látok mást módot, mint néhány lehetőséget megőrizni, és azt továbbadni a környezetemnek, a gyerekeimnek. Hogy eredményes lesz-e? Fogalmam sincs.

– Mi az, amit pontosan tovább akar adni?

– Azokat az emberi értékeket, amelyeket akár az OMIKE működése sugall, akár azokat az emberi értékeket, amelyeket a magyar kultúra legjobb képviselői megtanítottak nekem az elmúlt hatvan évben, és amiből nagyon keveset látok a hivatalos kormányzati politikában.

– Mik ezek az értékek?

– Szolidaritás, emberség, a pozitív erőfeszítés tisztelete, a minőség tisztelete, a politikától való olyan típusú távolságtartás, amely megengedi az autonomitást. Én ezeket látom fontosnak.

– Nem pont azt akarja a mai hatalom, hogy az autonómiánkat úgy őrizzük meg, hogy csak az egyéni túlélési stratégiára koncentráljunk?

– Lehet, hogy ez is benne van a törekvéseiben. Ez a kormány azonban már régen beleavatkozott az én magánéletembe, ezerféle módon. Az én alatt persze bármely magyar állampolgárt érthetem. Beleavatkozott az iskolák legintimebb feladataiba, beleavatkozik, amikor ízlésdiktátumot erőltet, számos módon belemászik a színházak, kulturális, tudományos intézmények életébe, abba is, hogy miként éljek, beleavatkozik, amikor feladja az értéksemlegességet és kitüntet bizonyos értékeket elsőrendűnek, míg másokat másodrendűnek, vagy még annak sem, beleavatkozik, amikor meghatározza, hogy én mit gondoljak a melegekről, a cigányokról, az idegenekről. Ez nem egy semleges állam. Ellenkezőleg: klasszifikálja azt, hogy nekem miként és hogyan kell élnem. Ha másért nem, már ezért is alkalmatlan arra, hogy ezt az országot elvigye egy boldogabb korszakba. Más kérdés, hogy egyelőre ez van, ez a hatalom működik. Értem persze a kérdését, amely arra az ellentmondásra épül, hogy én annak ellenére vállalom az alámerülést, hogy így gondolkodom a hatalomról, ahogy most azt elmondtam. Igaza van, ez ellentmondásos. Óriási az ellentmondás, és lehet, hogy mást is kellene tennem, de úgy érzem, most ez a dolgom.

– Ha ez a dolga, adódik a kérdés: lesz-e a könyvnek folytatása?

– Egy folytatáson gondolkodom: ez, amit megírtam egy intézmény-történet, éppen ezért csak érintőlegesen foglalkozik azokkal a személyekkel, akik az OMIKE keretein belül felléptek. Talán lehetséges lenne néhányukat közelebbről is megismerni. A színészekre gondolok elsősorban, mert mégis csak nekik volt a legnagyobb publicitásuk a 30-as, 40-es években. Közülük próbálok meg néhány zsidó színészsorsot bemutatni. Mint például Beregi Oszkárét, Ráday Imréét, Keleti Lászlóét, Simon Zsuzsáét…

– Magyarul továbbra is alá akar merülni.

– Persze, nem tudom abbahagyni.