Focikesergő

Dr. Dávid Ferenc       2021. január 25. 07:33 2021. jan. 25. 07:33

Az NB I. három szombati meccsén átlagban 2,6 (!) magyar mezőnyjátékos volt a kezdőcsapatokban. Épül a jövő. Felcsút: 4, Fradi: 1, Vidi: 3, Újpest: 2, Kisvárda: 2, Kövesd: 4 (futballsznob - fociblog).

Gyorsan, az elején tisztázzuk: az önmagában nem tragédia, hogy külföldiek szállják meg a magyar csapatokat. Nem egyszer láttam olyan Chelsea vagy Arsenal meccset, amelyeken nem volt a küzdőtéren az Egyesült Királyságban született labdarúgó. Londonban ez senkit nem zavar, hiszen az 1905-ben alapított Chelsea (A Kékek) és az 1886-ban gründolt Arsenal (Az Ágyúsok) olyan fényes múlttal rendelkeznek, hogy a több tízezres törzsközönséget nem a spílerek származása érdekli, hanem az évtizedes – bocsánat az évszázados – kiemelkedő teljesítmény. Szinte mindent megnyertek már, ami ebben a játékban klubszinten lehetséges. Nem kezdek bele a dicsőséget szerző labdarúgók felsorolásába, egy sűrűn írt A-4 lap sem lenne elegendő a névsor közlésére. A játék feltalálóinak országában nem számít, honnan jöttél, csak a tehetség és a munka. Igen, az ősrégi (1875) Blackburn Rovers (háromszoros bajnokcsapat) jelmondata is ez: „Arte et labore”. Őrzöm is a feliratos mezt, amelyet ajándékba kaptam egy nagyszerű gyűjtőtől (Kolláth György dr.).

És még valami. A szigetországi futball (nem foci/!/) bombaüzlet, nem kitartott műkedvelők szaladgálnak a gyepen, hanem kiválóan képzett futball gladiátorok küzdenek, de nem az életükért, hanem a dicsőségért, a sikerért, ami aztán hozza a hatalmas pénzt is. Két brit futball arénában fordultam meg életem során. Jártam Glasgow-ban, Bajnokok Ligája finálét nézni (Bayer Leverkusen – Real Madrid), és jó sorsom megengedte azt is, hogy az új Wembleyben teltházas FA-kupa döntőt láthassak. Testközelből tapasztaltam, hogy minden „csúcsra van járatva”. Az utcán kószálva is érzékelhető volt: itt minden üzletág (taxi, étterem, szálloda, szuvenír bolt stb.) teljes összhangban szolgálja a „futball vallás” igaz hívőit. Persze „aranyáron” volt valamennyi portéka (a jegy is), de mit számított ez akkor, amikor a szentélyben Labdaisten földi helytartóinak szertartását élvezhettük!

Ezzel szemben a 17 ezres Kisvárda állami pénzből kipofozott stadionjában (a városhoz érdekeltségei miatt szorosan kötődő Seszták Miklós, volt fejlesztési miniszter jóvoltából), és a 16 ezres Mezőkövesd (Tállai András helyi nagymogul, NAV-elnök stb. befolyásával) szintén felújított és bővített városi pályáján a „fejletlen világ” összes felesleges és használhatatlan játékosa felléphet, viszonylag nagy zsugáért. Semmi nincs itthon, ami a ködös Albion labdarúgásához hasonlítható. Viszont nemzetgazdasági szinten biztos a ráfizetés, unott és tehetségtelen népség próbálkozik a bőrgolyó megszelídítésével, de ügyetlenségük és érdektelenségük folytán nem járhatnak sikerrel: „sír a labda” – ahogy szoktuk mondani. Helyi kiskirályok (Tállai, Seszták) – a Nagy Fociológus bíztatására – labdarúgást álmodtak a szegény sorsú, elhanyagolt kisvárosok felújított pályáira. A következmény ismert: az álom rémálommá vált, az ébredés még keserűbb.

Szerencsére a kereskedelmi televíziók jóvoltából az igazi futball szerelmeseinek a képernyőn keresztül azért jut élmény: az angol Premier League, a német Bundesliga és a spanyol La Liga minden igényt kielégít. Persze jó lenne a helyszínen lenni, még úgy is, hogy a Barca és a Real centere az elkövetkező húsz évben vélhetően nem lesz magyar születésű. Ifjabb szurkolótársaimnak csak annyi, hogy volt idő, amikor magyar fejedelmek uralták a katalán fővárost (Kubala, Czibor, Kocsis), és Madrid népét is magyar király (Puskás) rendelte imához. Persze Budapestnek is volt császára 60-as években, nem is akármilyen (Albert Flórián). Piros-kék fanatikusként is el kell ismernem, hogy egykoron zöld-fehér mezben mozgott Magyarország aranylabdás futballfelsége. 

Álmaimban néha Manchesterben járok (nem voltam még ott), és az a vágyott kép jelenik meg előttem, hogy egyszer az „Az álmok színháza” (The Theatre Of Dreams) egyik kakasüllőjéről nézhetem majd egy fiatal magyar labdamágus alakításait. Tudom én, hogy könnyebben jutok el Kövesdre, vagy Várdára alibi focit nézni (talán valamivel olcsóbb is lenne), de minek?! 65 év felett az idő már szűkös, és nekem még sok jó meccset kell látnom. Igazi labdarúgásra vágyom, ezért a bónuszként érkező 13. havi nyugdíj részleteit szorgalmasan összerakom, és egy hosszú hétvégére talán kiugorhatok a fiatalokkal (fiam, vejem és unokáim) Madridba, Londonba vagy Münchenbe igazi futballt bámulni. Nehogy már azt higgyék az utánam jövők, hogy amivel itthon kínálnak minket, annak bármi köze is van a világ legszebb/legjobb játékához. Mondjuk, a sok helyen járt nagyfiúk ezt már tudják, de az „aranylábú” unokáim sem lehetnek megtévesztettek.

Ha nem megy idén, majd sikerül jövőre, vagy azután – én türelmesen várok. Egy biztos: hamarabb fogok járni az Anfield Road-on (Liverpool) vagy a Signal Iduna Parkban (Dortmund), mint bármelyik hazai meccsen. Hál’ Istennek, azért van fény az alagút végén: 2021. január 8-án, FA-kupamérkőzésen egy 19 éves nyurga magyar srác (Onódi Ádám) védte az első osztályú Aston Villa (Birmingham) kapuját, remekül. Őt is időben kimentették a haza foci közegéből, és szinte gyerekként megmutatta, hogy van remény. Igaz nem itt, hanem a labdarúgás őshazájában. Változtatok elképzeléseimen: nem Manchesterbe tervezek utat, hanem Birminghamba. Csak Ádám céljai és álmai ne változzanak!