Gábor György: válasz helyett

HírKlikk 2020. szeptember 25. 06:24 2020. szept. 25. 06:24

Miért nem állok szóba a Magyar Nemzettel? Egy időben, valamikor a 2000-es évek elején, gyakran kértek tőlem erről-arról nyilatkozatot, s sosem tagadtam meg azt, jóllehet akkor sem voltunk azonos szellemi, kulturális és politikai platformon.

Készséggel nyilatkoztam a lapnak, s jóllehet tisztelettel kértem az újságírókat, hogy a megjelenés előtt legyenek kedvesek megmutatni a megjelentetni kívánt szöveget, azt mindig megígérték, el is küldték a cikket, de aztán valahogy titokzatos kezek rendre átírták a textust. Jó érzékkel, mert következetesen mindig a mondandóm lényege maradt ki. Utólag minden esetben szóvá is tettem ezt, ők udvariasan elnézést kértek, hivatkoztak mindenfélére, aztán persze folytatódott minden úgy, ahogy addig, én meg jókat derültem a buzgó cenzoraikon. Ám jött a pillanat, amikor a kedélyesen hülyére vevős történet fordulatot vett.

A Magyar Nemzet élére állt annak a hazug és aljas támadássorozatnak, amire amúgy a kilövési engedélyt legfölülről, egyenest kenyéradójuktól kapták meg, s amelynek során ellenünk, Orbánnal – mondjuk így – kevésbé szimpatizáló filozófusok ellen indult az attak, a karaktergyilkosság eltökélt szándékával csúcsra járatott gyűlöletkampány. Noha minden pert megnyertünk (annak ellenére, hogy egy nagyszerű ügyvédnő védte ellenünkben majd’ minden esetben a Magyar Nemzetet, meg a Hír TV-t, kinek neve Karas Mónika, s mit tesz Isten, aki ma egészen véletlenül a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és a Médiatanács elfogulatlan, objektív és befolyásolhatatlan elnöke. Eme attak során, amúgy még a zsidózásra is futotta.

Bíró Zoltán a Magyar Hírlap 2011. január 31-én megjelent magnum opusában, miután kényes ízlése ellenére volt, hogy az aljas rágalmakat nem vettük tudomásul, noha azoktól érkezett, akik sosem szoktak hazudni, mi több, még fel is emeltük a szavunkat a rágalmak ellen, tiltakoztunk, továbbá igazunkért volt képünk bírósághoz fordulni (s mint kiderült, igazunk is lett), Bíró mindezt meg nem bocsátva így írt: „Sajnos, errefelé az is így van, hogy miközben magyarázkodnak, egyúttal támadnak, vádolnak és rágalmaznak is. Teszik ezt a jól ismert és megszokott módon, mintegy rutinból is, hiszen ők többségükben zsidók, tehát antiszemita támadás áldozatai, azon kívül filozófusok is, tehát aljas, filozófusok, kivételes gondolkodók elleni támadásról is szó van, vagyis politikai támadásról a felsőbbrendűek ellen.” Igen, úgy bizony, természetesen arról a Bíró Zoltánról beszélek, akinek a kormány a zéró tolerancia jegyében, keresztényi szolgálatait megköszönendő, a „Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal” kitüntetést adományozta az idén. Nem, nem ugyanazt, amellyel az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa lett megajándékozva, pedig ott is a zéró tolerancia számított és persze a folyton búgó keresztényi áhitat.     

Nos, azóta nem állok szóba a Magyar Nemzettel. Mit mondjak, jobb lett volna nyugodtan dolgozni, kutatni, publikálni és oktatni a hallgatóinkat, de ez idő tájt – s ez abszolút megbocsáthatatlan – leginkább az ügyvédeinkhez rohangásztunk, meg a bíróságra, elsőfokon, másodfokon, s legkevésbé a könyvtárakba.

Most pedig a napokban felhívtak a Magyar Nemzettől, hogy mondanám már el, mi a véleményem Bíró Lászlóról. Mert most nagyon-nagyon érzékenyek a zsidókat ért támadásokra. Konjunktúra és kurzus filoszemiták, ám nem volt ez mindig így. Ott van például vezető kolumnistájuk, akinek sok-sok cikkét hozhatnám fel illusztrációként (és sok más szerzőjüktől idézhetnék), de sem kedvem, sem gusztusom ehhez. Miként mostanában konjunktúra és kurzus orosz-pártiak, ez is volt már másként, vagy mostanság, felsőbb utasításra és a csinos premizálás reményében kurzus Nyugat-ellenesek, s ez is volt már másként. Mindig úgy, ahogy a kedves megrendelő, azaz a legfőbb vezér óhajtja. Pont úgy, ahogy szellemi elődeik művelték a szép emlékezetű évtizedekben, a kilencvenes éveket megelőzően.

A telefonálót emlékeztettem az ellenünk folytatott hazug és aljas támadásra, emlékeztettem arra, hogy akkor is volt zsidózás (lásd fent, Bíró Zoltán írása), ám valamiért akkoriban ez még nem zavarta őket, most meg valamiért, ki tudja, miért (speciel én tudom, meg még sokan mások) annál inkább. Sem akkoriban, sem az eltelt évtizedben nem fájt nekik semmi, most annál inkább fáj Bíró László valamennyi szennyes mondata. Megköszöntem a megkeresést (szó szerint) és búcsút vettem az újságírótól. Azt nem tudom, hogy ezt követően milyen kérdést tett még föl az élelmes újságíró a szerkesztőség négy falának, de nem is nagyon érdekel.

Szóval, miért nem állok szóba a továbbiakban sem ezzel a szerkesztőséggel? Maguk adták meg erre a csattanós és árulkodó választ, hálával tartozom nekik! Írtak egy cikket, meglehetősen nívótlan, értelmetlen hablatyot, barátátaim, kollégáim nevét felemlegetve, s újra felböfögve az egykori aljasságukat, a maguk generálta „filozófusbotrányt”, a szóba hozott nevek alapján találgatva, hogy most kikkel dolgozhatom együtt (ne vegyen lottót a cikk szerzője, előítéletesen ugyan, de vacakul találgat), s ebből a bugyuta marhaságból cikk lett, csupán azért, mert leközölték. Amúgy nem nevezném újságcikknek, hanem valami másnak, műfajilag is, és konzisztenciáját tekintve is.

Azon már fenn sem akadok, hogy az iromány megint előszedi az aljasság naftalinjából azt a tíz évvel ezelőtti ügyet, amit akkor is a Magyar Nemzet robbantott ki, s amiről minden fórumon és minden fórum ellenében – mert ne feledjük: Polt Péter hatáskörébe került az ügy! – veszítettek, s kitudódott, hogy „valótlanságokat állítottak” (magyarán mocskos módon hazudtak).    

Viszont a cikk írója keretlegénynek nevez, sietősen, rögtön már a címben, Gyurcsány keretlegényének. Na, már most, az a helyzet, hogy az én édesanyámnak volt hat bátyja. Ebből a hat fiúból csak egyet lőttek a Dunába azok a keretlegények, akiket most a cikk szerzője jókedvvel, bőséggel, viccesen megidéz. (A többi öt vagy haláltáborban, vagy munkaszolgálatban végezte. Mind egy szálig.)

Mindenesetre különös – igaz, egy valóságos egypártrendszer echte pártlapjától ez magától értetődő –, hogy úgy gondolják, a többség joga (vagyis az ő joguk) eldönteni, mi sérti, mi sértheti a kisebbséget, ők hivatottak ebben határozni és semmiképpen sem az érintett kisebbség. Eddig csak azt volt szokása a többségnek, hogy ők mondják meg, ki a zsidó. Mostantól viszont már azt is ők mondják meg, hogy ki az antiszemita és mi az antiszemitizmus, ebbe zsidó ne szóljon bele.

Miként persze ők mondják meg, idehaza ki a bűnöző és ki nem, ki lop és ki nem, ki hazudik és ki nem, ki az igazi keresztény és ki nem, ki a patrióta és ki a hazaáruló, és így tovább, a végtelenségig.

A fajankó „újságíró” (Egek, kikkel kell manapság ezt a foglalkozást azonosítani!) pedig mindegy, hogy tudja-e, kik voltak a keretlegények, vagy nem tudja. (Szerintem az ő esetében mindkettő egyszerre.) Mert akár így, akár úgy, fel nem fogja, hogy szavaink nem „semlegesek”, hanem súlyos fogalmakkal terheltek. Ettől persze ő még – meglehet – remekül érzi magát a magyar élettérben, s barátait határozott kitartással köszönti.

Szóval ezért nem állok szóba a Magyar Nemzettel. Persze minden bizonnyal lesz még néhány konjunktúraváltásuk. Részben felsőbb utasításra, részben – őszintén remélem – 2022 után, spontán módon.

Utóirat: a Központi Akarat elvárásával összhangban egy orrhosszal lemaradva legyártódott az újabb udvari egyeniromány, ezúttal a Pesti Srácok csillogó szellemi műhelyében. És a rágalmazás, naná, itt is folytatódik, mert ezt a kifinomult atelier-t sem zavarják az érvényes bírósági ítéletek. Nem baj, legalább tagoltan elmondták, mit is gondolnak ők a joguralomról. Egyúttal megragadom az alkalmat, hogy elnézést kérjek a Magyar Nemzet általam “fajankónak” nevezett újságírójától. A fajankót fenntartva kijelentem, hogy a Pesti Srácok gyanítom legkiválóbb  pennavirtuózához képest ő maga Tolsztoj, Kosztolányi és Thomas Mann egyszemélyben.

Gábor György, egyetemi tanár