Ha Lao Ce ma élne, Oravecz Nórának néznék
Aki Dosztojevszkijt és Coelhót összetéveszti, egyéb barbárságra is képes.
Elkezdtem fejleszteni egy Instagram-felületet, ahol azokat a megvilágító erejű téziseket gyűjtöm, melyek nagy hatással voltak rám eddigi életem során. Ezt egyrészt kultúrmissziónak, másrészt személyes tisztelgésnek szánom olyan vakító erejű szellemek előtt, mint az utolsó keresztény misztikus, Simone Weil, mint a magyar líra óriásai, Ady Endre, József Attila és Weöres Sándor, vagy mint a huszadik század egyik legnagyobb európai gondolkodója, Hamvas Béla.
Mintha gennyel telt fuvallat csapott volna az arcomba, azonnal megkaptam, hogy én is csak egy Oravecz Nóra vagyok, aki semmivel nem különb, mint azok a szélhámosok, akik Paulo Coelho giccses és semmitmondó soraival vadásznak filléres lájkokra, vagy akik motivációs idézetekkel árulnak hiszékeny tömegeknek boldogságot és sikert. „Hiteltelen vagy.” „Eladtad magad.” „Azzá váltál, amit kritizáltál.” A szerényebb intellektusú és kultúrájú felhasználók számára a fenti posztmodern vélemények meggyőzőek lehetnek, az általam közölt tartalmak ugyanis formailag valóban nem különböznek a motivációs trénerek mémjeitől, hisz fotókra illesztett idézeteket publikálok – szabadjon ugyanakkor jeleznem, hogy aki Albert Einstein, Carl Gustav Jung és Sławomir Mrożek mondatairól arra asszociál, hogy „Élj az álmaidnak!”, annak fogalma sincs, mi fán terem a kultúra, ezért azt, vagy annak hiányát nem tartalmi, hanem formai jegyek alapján azonosítja be. Akinek Pilinszky János nem több, mint egy Majka, hisz mindkettő verseket ír, annak szemében én sem lehetek különb, mint Szabó Péter egótréner, vagy Marozsák Szabolcs női önbizalomedző.
Egyéb bírálat is érkezett: szép tőlem, hogy összegyűjtöm ezeket a nagyszerű mondatokat, de hogy válogathattam be az idézett személyek közé Dopemant, a hírhedt uzsorást, a Lopni és a Nincsen köztünk csicska című dalok szerzőjét? Hogy hitelteleníthetem így a saját ízlésemet? Én pedig csak visszakérdezni tudok: miként lehet egyetlen mondattal elutasítani a rasszizmust és a politikai korrektséget? Mert én nem tudom – és Dopemantől tudom. „Nem vagyok rasszista, mert nem szeretek senkit, lehet fehér, sárga, barna, fekete, mind idegesít.” Amikor ezt a mondást huszonhárom éves fejjel először hallottam, hallatlanul imponált nekem – úgy éreztem, elképesztően menő, és elképesztően igaz. Meg kellene tagadnom ezt az élményemet és ezt a véleményemet, csak mert ugyanennek a Dopemannek azóta volt egy csomó vállalhatatlan húzása? Nem állok jót Pityinger Lászlóért, de büszkén hordozom körbe legfontosabb mondatát, mely szellemem építőköveként szolgált huszonhárom évvel ezelőtt. Aki az alapján választ mottót az életéhez, hogy ki mondta, az sznobizmusának rabja, aki nem hisz a kultúra erejében, mindössze védjegyet keres, hogy a maga kulturáltságát azzal reprezentálja. Ha egy tézis nagyszerű, a szerző nem lehet túl kicsiny hozzá – ha azonban egy tézis jelentéktelen, szerzője nem lehet eléggé hatalmas, hogy érvénytelen mondását fontossá tegye.
