Harci riadót fújt a miniszterelnök

Végre hazamehetett. Vagy ha nem is haza, de olyanok között lehetett, akikkel a legjobban érzi magát. Persze a miniszterelnök mindenütt otthon van, már csak azért is, mert a haza is az övé – egyelőre –, de azért igazi katonák között mégiscsak más lehet. Igazából nem is kellett messzire utaznia, valami laktanyába, vagy netán parancsnoki bunkerbe, hiszen az Országházban tartották a Magyar Honvédség parancsnoki beosztásának átadás-átvételi ünnepségét. 

Nincs kétség, ez fényes esemény volt, méltó a miniszterelnöki jelenlétre. Még akkor is, ha ez előző parancsnok – és vele együtt a helyettese – elég váratlanul távozott, az egész olyan kurtán-furcsán zajlott. Meglepte az egykori szocialista kormányok honvédelmi miniszterét, Szekeres Imrét is, aki a lemondásokat példátlannak nevezte, hozzátéve, ilyen az utóbbi 30 évben nem történt. Egyúttal annak a feltételezésének is hangot adott, hogy talán azért döntöttek így, mert nem értettek egyet azokkal a katonai beszerzésekkel, amelyeket nem a katonai szempontok, hanem üzleti vagy magánérdekek alapján határoztak el. És szerinte még talán az okok között szerepelhetett az is, hogy 2018 óta egy „mini tömeghadsereg” kiépítése kezdődött meg, amelyben a haditengerészettől kezdve, a légierőn át, a szárazföldi csapatokig minden benne van. A politikus mindezt értelmetlennek és komolytalannak minősítette. 

Minderről persze a parlamenti ünnepségen szó sem esett. Arról viszont annál inkább, hogy a magyar politika 2010 előtt – vagyis amikor Szekeres volt a miniszter – súlyos hibákat vétett. Orbán Viktor így utólag, több mint tíz év távlatából szükségesnek vélte, hogy hosszan beszéljen erről a Magyar Honvédség parancsnokságának. Nyilván azért, hogy tisztában legyenek vele, mitől mentette meg őket a jelenlegi hatalom. Szemben az előzővel, amely – szerinte – nem teljesítette a hazával és a katonákkal szembeni kötelezettségeit, megszüntette a sorkötelezettséget, de nem állított a helyére egy modern, ütőképes hadsereget.

Érzékelhetően különböznek tehát a nézőpontok a honvédelem kérdéseiről. Ám még ennél is lényegesebb, hogy a miniszterelnök – ha már a megfelelő közegben volt – súlyos kijelentéseket tett. Azzal kezdte, hogy „ha baj van, a hazánkat nekünk kell megvédeni”. Majd még elmagyarázta, azért van szükség egy modern, erős haderőre, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek Magyarországot megtámadni. Ehhez elrettentő erő kell – tette hozzá.

Ami azért hírértékű. Egy miniszterelnök – feltehetően – nem beszél csak úgy a levegőbe, például fenyegetésekről. Márpedig e szavak azt jelzik, hogy a legfelső körökben tudnak valamit. Ezek szerint elképzelhető, hogy – nem holmi egyedülálló terroristák, vagy ugyancsak lefülelhető merénylők, hanem – bizonyos külföldi erők a mi szép hazánk elleni akciókra készülnek. Orbán Viktor idézte a történelmet is, amelyből tudjuk, hogy Közép-Európában „többször beavatkoztak kéretlen, erős önjelöltek”. Emlékeztetett rá, hogy az eredmény kivétel nélkül katasztrofális lett hazánkra és a térségre nézve, ezért a közép-európai népekkel közösen nekünk kell felépíteni a régiót. És a végső tromf: „a jó szándék kevés ehhez, erő is kell hozzá, ezért a pénzügyi stabilitás mellé kell egy ütőképes hadsereg”.

Szerencsére a jelek szerint nekünk van. Erről naponta meggyőződhettek például azok, akiknek a járvány idején kórházakban volt dolguk. Ott ugyanis felkészült katonákkal találkozhattak, olyanokkal, akik – a miniszterelnök szavaival – egy olyan társaság tagjai, „amely önbizalmat és magabiztosságot kölcsönöz egy szabad, független országnak”. S emellett természetesen ellátták alapfeladataikat, vagyis teljesítették missziós küldetésüket és a terrorizmus elleni küzdelemből is kivették a részüket. Talán első helyen kellett volna említenünk, hogy megbízhatóan őrizték a határt, amire a következő időszakban még nagyobb szükség lesz, hiszen a kormányzati propagandában ismét nagy teret szentelnek az újra támadó migránsok elleni küzdelemnek. 

Orbán Viktornak tehát volt néhány jó órája, midőn a honvédség vezetőivel, sok-sok egyenruhással találkozhatott. Ebben a környezetben egy pillanatig sem kellett visszafognia magát – nem mintha máskor ezt tenné –, nyugodtan emlegethette a mindenütt megbúvó ellenséget, akit és amelyet az ő vezetésével kell legyőzni. Igaz, már több mint harminc éve küzd ellenük és még mindig itt vannak, de ha nem lennének, mivel indokolná az állandó harckészültséget. 

Ami amúgy az ő rendszerében nemcsak a hadsereget jellemzi, hanem az élet minden területét.