Három nagy külpolitikai kudarca volt 2021-ben Orbánnak, kapott méretes pofont is

Milyen Magyarország megítélése így 2021. végén? Romlott, javult vagy nem változott az egy évvel ezelőttihez képest?

Az elég nyilvánvaló, hogy tovább romlott Magyarország nemzetközi megítélése, pontosabban nem az országé, hanem a regnáló kormányé és politikai többségé. Ezt propagandával, önminősítéssel nem lehet nagyon megváltoztatni, mert az emberek annak hisznek, amit látnak, és ez a külföldi partnerekre, kormányokra, a sajtóra, a befektetőkre is vonatkozik. És azt látják, hogy van az Európai Unióban egy kormány, amelyik egyetlen országgal, Lengyelországgal összekapaszkodva, törpe kisebbségben küzd a saját szövetségi rendszere, elsősorban az EU ellen. Ha átnézzük azt, hogy kikkel és miről tárgyalt a miniszterelnök az idén, világos képet kapunk arról, miről beszélek.

Bontsuk le, milyen főbb elemekből állt össze az idén ez a kép?

Nagy vonalakban a következőket láthatjuk. Nagyon erős volt a szerb vonal – Orbán nem csak Aleksandar Vučić elnökkel találkozott többször, hanem Milorad Dodikkal, Bosznia-Hercegovina háromtagú elnökségének szerb tagjával, s ezzel nem is titkoltan támogatását adta a szeparatista politikát képviselő szerb nacionalista politikusnak. Egy másik határozott vonal a Recep Tayyip Erdoğannal ápolt intenzív kapcsolata. Orbán maga is járt Ankarában, de még a NATO júniusi csúcstalálkozóját is kihasználta arra, hogy külön tárgyaljon a török elnökkel. Ide kívánkozik a Türk Tanács dédelgetése, felértékelése is. De fontos tevékenysége volt Orbánnak 2021-ben az európai szélsőjobbal való kendőzetlen szövetségkötése. Ezt ugyan próbálják „jobboldalinak” nevezni, de hát egyértelműen a szélsőjobbról van szó, hiszen a klasszikus jobboldal a CDU és az Európai Néppárt. Ráadásul Orbán még a szélsőjobbon belül is annak a legszélével keresi a kapcsolatot, az Identitás és Demokrácia pártcsaládba próbálta volna behúzni a fél fokkal mérsékeltebb Európai Konzervatívok és Reformerek képviselőcsoport legnagyobb erejét, a lengyel Jog és Igazságosság pártját, de ez decemberben látványosan kudarcba fulladt, hiába dolgozott rajta egész évben. Kiderült ugyanis, hogy senki nem akar helyet változtatni, csak Orbán keresi a helyét. Minden más meghívott a két szélsőjobb csoport valamelyikéhez tartozik, egyedül a Fidesz lóg a levegőben azóta, hogy kitették az Európai Néppártból. Onnan sem sikerült senkit magával vinnie, habár voltak ilyen próbálkozásai.

Egy pillanatra még maradjunk ennél: akkor most mi lesz a Fidesszel az európai színtéren? Lógni fog a levegőben?

Szerintem Orbán valószínűleg csatlakozni fog az Identitás és Demokrácia csoporthoz, ahhoz áll a legközelebb. Oda fogja vinni 12 EP-képviselőjét, akik ma „nem regisztrált” képviselők, csak így kaphatnak esélyt parlamenti tisztségek elnyerésére. A szélsőjobb csoport ennek ellenére sem válik domináns erővé, hiszen legfeljebb arra lehet számítani, hogy azon az oldalon „egy-két veréb átül egy másik ágra”. De még az sem túlságosan valószínű.

Orbán keresi a helyét Európában, ahogy ön fogalmazott. Ebben az európai útkeresésében milyen szerepet játszik a V4? Mintha az utóbbi időben intenzívebben ténykedne abban a körben.

Orbán makacsul próbálja maga mögött felsorakoztatni a másik három visegrádi országot, de mindezidáig csak megosztania sikerült: elkülönült a magyar-lengyel duó, velük szemben van egy elég látványos szlovák tartózkodás, Csehország eddigi vezetője, Andrej Babiš ugyan szimpatizált a duóval, de ő megbukott a választáson. Egyszóval nincs sziklaszilárd egység a V4-ben, a magyar külpolitika erőfeszítései ellenére sem létezik azonos vonal, pedig a V4 elnöksége is Magyarországra jutott az idén.

Ez azért nem látványos, a látványos az, hogy jönnek ide a V4-ek vezetői, s itt mosolyognak. Vagy tévedek?

A széthúzásnak látványos jelei is vannak. Mondok egy viszonylag friss példát: a lengyel-belorusz határon kialakult helyzet kapcsán novemberben Budapestre összehívott rendkívüli V4-csúcsértekezlet után közös sajtótájékoztatót tartott a négy miniszterelnök. Egyetértést sugallva, találkoztak a sajtóval. Állást foglaltak a lengyelek mellett, de a négy politikus merőben eltérőt mondott. A diplomácia nyelvén pozitív jelzés az, ha egy találkozó után együtt állnak ki a résztvevők, de amit most műveltek, az minden volt, csak nem közös üzenet. Orbán úgy beszélt a lengyel helyzetről, hogy még véletlenül sem ejtette ki sem Lukasenka, sem a háttérben mesterkedő Oroszország, vagy Putyin nevét, inkább Brüsszelt próbálta elítélni a kialakult helyzetért. Ezzel szemben, Eduard Heger szlovák miniszterelnök kijelentette, hogy az Európai Unió az életterünk. Elég látványos illusztráció volt ez, szinte képi megjelenítése annak, hogy mennyire nincs egység a V4-en belül.

Abban persze semmi új nincs, hogy Orbán mindig „Brüsszelt” ekézi. És most van is miért, hiszen az eddigi szerencseszériája véget érni látszik, már ami azt illeti, hogy csinálhat bármit, a pénz ömlik majd az uniótól. 2021 ebből a szempontból nagy változást hozott.

Orbán egész évét végigkísérte az EU jogállamisági eljárásával való hadakozás. Most egy éve, 2020. december 16-án – egy ügyes német-lengyel tárgyalással – ugyan leszerelték a vétófenyegetést azzal, hogy – arcvesztésük megmentésére – lehetővé tették a magyar és a lengyel kormány számára az Európai Bíróság véleményének kikérését arról, vajon az új eljárás összefér-e az uniós joggal. Orbán és Mazowiecki így menekült ki a közvetlen konfliktusból. Némi időhúzás után, márciusban nyújtották csak be a keresetet, amire most érkezett meg a főtanácsnoki vélemény. Ez azonban a magyar-lengyel párosnak kedvezőtlen bírósági végzést vetít előre, s megerősítheti, hogy az uniós pénzek védelmében igenis számon lehet kérni bizonyos jogállami feltételeket, az átláthatóságot, a közbeszerzések tisztaságát, a bíróságok igénybevételét és rendszerszerű működését. Nem az egész jogállamisági csomag van terítéken, de annak kulcselemei igen. Ha itt veszítenek, akkor konkrét eljárások indulhatnak. Előjátékként a két kormány már meg is kapta azt a levelet, amelyben a Bizottság tárgyszerű kérdéseket tesz fel, a magyaroktól azt tudakolják, hogy kik nyerik a közbeszerzéseket, kik kapják az agrártámogatásokat. Tehát tényszerűen el kell számolni a múlttal. Könnyen lehet, hogy a választások előtt ez a dolog élesedik, és konkrétan alkalmazhatóvá válik.

Ennek milyen belpolitikai hatásai lehetnek? A kérdés a tavaszi országgyűlési választások előtt különösen élesen merül fel.

Ez kétélű fegyver. Orbán úgy is tudja forgatni, hogy „Brüsszel támad minket”, ezzel pedig mellékvágányra viszi a dolgot. Eddig is hallottuk eleget, hogy a „gyermekvédelmi” törvény miatt kötözködik velünk a brüsszeli LMBTQ-maffia. Vagy azt, hogy a migráció megítélése miatt vannak konfliktusaink az EU-val. Orbán a legócskább és velejéig hamis populista érvekkel próbál operálni. A hagyományos konfliktusgerjesztő stratégiával azt sugallja: Brüsszel támadja az országot, de ő majd megvéd minden magyart. A józan közvélemény azonban észleli, hogy Magyarország megrövidül, és ez még akkor is veszteség, ha az eddigi pénzek nem a megfelelő célokat szolgálták, hanem egy belső kör magánjövedelmét gyarapították. Ezen persze csak itthon tudnánk változtatni, nem mással, mint egy kormányváltással. Kérdésére válaszolva, mindenképpen lehet hatása egy ilyen uniós lépésnek, de természetesen mindkét oldal a maga érdekében próbálná azt kihasználni. Én úgy látom, hogy azért tényszerűen egy ilyen fejlemény az ellenzéknek kell, hogy kedvezzen. S azt hiszem, hogy Márki-Zay Péter személyében olyan vezéralakja van az összesített ellenzéknek, aki jól tudja értelmezni és kommunikálni az ilyen fejleményeket.

Az Európai Unión kívül, azért az Egyesült Államokkal is problémásnak tűnnek Orbán kapcsolatai azóta, hogy Joe Biden váltotta Donald Trumpot az elnöki székben, s megalakult az új washingtoni adminisztráció. Hogy ennek a hozzáállás-változásnak csak egy jelét említsem: a december 9-10-i virtuális Demokrácia csúcsra nem kapott meghívást Orbán, holott a világ 110 országának vezetőit invitálta Biden, hogy tegyenek hitet a demokrácia újjáélesztése mellett, álljanak elő javaslatokkal a demokráciákat napjainkban fenyegető legnagyobb veszélyek, köztük a korrupció elleni közös lépésekre. Ön egyetért azokkal a nézetekkel, miszerint ez nem más, mint egy jókora nagy pofon Orbánnak?

Valóban, Bidennek ez a lépése az Orbán-rendszer világszerte ható, látványos elítélése. A helyzet annál is kínosabb, mivel csak nagyon keveseket nem hívtak meg, s az mindent elmond róla, hogy a magyar miniszterelnök milyen társaságba manőverezte magát. Éppen ideje lenne, hogy levonja a következtetéseket. Egy szó, mint száz: ez nem más, mint nyilvános megszégyenítés, negatív bizonyítvány arról, hogy ez a kormány a legrosszabb antidemokratikus rezsimek közé sorolódik.

Azért valljuk be, nemcsak a jogállamisági problémák, hanem az orosz- vagy kínai kapcsolatai miatt is a büntetőpadra került Orbán Washingtonban.

Orbánnak az amerikai kapcsolatok mélyrepülése miatt, eleve magára kell vetnie, igen sokat tett azért, hogy ez a helyzet így alakuljon. Az amerikai választások előtt nyíltan odaállt Trump mellé, utána sokáig nem is gratulált Bidennek, ellenben különféle pozitív megjegyzések hangoztak el Budapestről Trumpra, akinek az alelnökét, Mike Pencet hívták meg a szeptemberi magyarországi demográfia csúcsra. Holott a külpolitikában ilyen élesen nem szoktunk állást foglalni egyik-másik vezető mellett, mert az országhoz fűznek kapcsolatok, nem személyekhez, s el kell fogadni a demokratikusan megválasztott új vezetőt is. Ezt a fontos szabályt megszegte az orbáni külpolitika.

De azért Szijjártó Péter már találkozott Antony Blinken új amerikai külügyminiszterrel, ráadásul a magyar külgazdasági és külügyminiszter nem is olyan régen kifejezetten kedvezően nyilatkozott a kétoldalú gazdasági kapcsolatokról. 

Az elhibázott – egyértelműen Trump mellett állás foglaló – politika hátrányai nem közvetlenül és azonnal hatnak. Az igaz, hogy a kereskedelmi és befektetési döntéseket a cégek saját érdekeik és kalkulációik alapján hozzák meg. Az is igaz, hogy a kulturális kapcsolatok, a népi diplomácia s nagyon sok minden működik a kormányoktól függetlenül is. De amikor nagyobb horderejű döntések születnek, amikor egyértelmű jelzésekről van szó – ilyen volt a virtuális Demokrácia csúcs is –, akkor ez olyan hátrányokat jelent a magyar kormány számára, amik visszaütnek, ugyanis nem kívánatos partnerként kezelik. S Orbán még rá is dolgozik erre: Európán belül a szélsőjobb legszélén horgonyzott le, amivel önmagát minősíti és korlátozza. Példa lehet erre a francia kapcsolatrendszer, hiszen, ha valaki Marine Le Pennel barátkozik, akkor a többiek köszönik, de nem kérnek belőle, nem tartják kívánatos partnernek. Emmanuel Macron elnök eljött Budapestre, viszont ezt saját belpolitikai érdekei és a 2022. január 1-jétől induló soros francia EU-elnökség miatt tette, hogy Európa megmentésén fáradozó vezetőként villoghasson odahaza.

Ön szerint melyek voltak az orbáni külpolitika legnagyobb kudarcai 2021-ben?

Vitathatatlanul az egyik nagy kudarca Orbán külpolitikájának az uniós jogállamisági eljárás kimenetele, mert a jelek szerint a bírósági döntés az lesz, hogy elutasítják a magyar-lengyel keresetet. A második az, hogy nem sikerült összehoznia az Európai Parlamentben az általa megálmodott nagy szélsőjobb csoportosulást. A harmadik pedig, hogy nem sikerült egységbe kovácsolnia a visegrádi országokat, még úgy sem, hogy ő töltötte be a V4-ek elnöki tisztét.

Beszéljünk a sikerekről is.

A válasz erre felemás, igazán komoly sikert nem látok. A siker ugyanis az lenne, ha Magyarország nemzetközi pozíciói erősödtek, kapcsolatai fejlődtek volna, de Orbán Nyugat-Európában csak Boris Johnsonnál vizitált. Sajnos az idén is folytatódott az ország marginalizálódása, önmagunk kirekesztése.

Azért a magyar diplomácia igen aktív volt. Csak értek el sikereket is.

Sikereket csak az Európai Unión, Magyarország saját szövetségi rendszerén kívüli relációkban ért el a kormány. Orbán talán sikerként könyvelheti el, hogy valamit tett a Nyugat-Balkán európai felzárkóztatásáért azáltal, hogy Szerbiával, Boszniával, Albániával, Észak-Macedóniával, Koszovóval ápolta szorosan a kapcsolatot. Ezen túl, a magyar külpolitika a lassan magunk mögött hagyott évben is Európán kívül próbálta fejleszteni a gazdasági kapcsolatokat. Ma már se szeri, se száma a gazdasági vegyesbizottságoknak, már-már kezelhetetlen tömegben állítottak fel ilyeneket, ráadásul távoli országokkal. Nem látom be, hogy miért kell például a Fülöp szigetekkel ilyen bizottság, vagy, hogy miért éppen Ugandában van a legnagyobbnak mondott gazdaságfejlesztési programunk. Egy-két „siker” mesze az akciórádiuszunkon túl tűnik fel.

Milyen szerepe van a magyar diplomáciának az ország további tekintélyvesztésében, ahogy Ön fogalmazott: marginalizálódásában? Ennyire gyatrává süllyedt az állomány?

Külügyminisztérium több mint hét éve nincs Magyarországon, 2014 óta már csak Külgazdasági és Külügyminisztériumként funkcionál, s – teszem hozzá – nem csak a nevében. Ez meg is látszik, amikor az ember próbálja áttekinteni a mögöttünk maradó évet. Szijjártó példás buzgalommal repked szerte a világban, főleg gazdasági ügyekben. A gazdaság dominál a minisztérium tevékenységében, és elenyésző a külpolitika. Persze tudjuk, a külpolitikát egyértelműen és egy személyben Orbán csinálja, illetve részben Varga Judit igazságügyi miniszter, aki főleg az európai politikában aktív.

De a stáb, az állomány mégiscsak a minisztériumban van.

Valóban, s odatartoznak a külképviseletek, onnan irányítják a nagyköveteket, akiket egyébként egyetlen madzagon rángatnak. A külképviseletek ma Orbán szócsövei, parancsra írogatnak válaszcikkeket, reagálnak le dolgokat, s megrendelésre nyilatkoznak, mindezt a hazai belpolitikai kampány részeként. Várhatóan a következő hónapokban még inkább így lesz. Igaz, a diplomáciai testületnek pontos utasítások szerint kell működnie, nem hordanak ugyan egyenruhát, de úgy kell engedelmeskedni és jelenteni, mint a katonaságnál. Ettől persze még létezhetne a külügyminiszter által megvalósított és képviselt külpolitikai irányvonal.

Mit vár 2022-től? Milyen lesz a nemzetközi környezet Orbán számára, már ha marad tavasz után is? 

Az egyértelműen látszik, hogy az új amerikai adminisztráció nemzetközi téren is aktivizálódik, külügyminisztere, Antony Blinken pedig felkészült, profi diplomata. Az Egyesült Államok erősebben lesz jelen a nemzetközi színéren, mint az utóbbi időben volt. Európa irányát, sorsát, dinamizmusát pedig a német-francia tandem fogja meghatározni. S ez nem lesz kedvező Orbán számára. Elsősorban ez fogja meghatározni a magyar külpolitika nemzetközi környezetét, ami azzal együtt is igaz, hogy vannak további, jelentősen befolyásoló, ma még ismeretlen elemek, nem emberi tényezők, mint például a koronavírus-járvány alakulása, ami bénítja a gazdaságot, korlátozásokkal jár, lázadásokat vált ki, főleg a szélsőjobb irányából és mérgezi a politikát. De ilyen befolyásoló tényező lehet akár egy váratlan vulkánkitörés, amely megbénítja a nemzetközi repülési forgalmat stb.

Sok ilyen területen egybeesik a magyar és az összeurópai érdek- A magyar külpolitika, ha fű alatt is, azért többször együtt ment a többi uniós tagállammal. Erre vajon számíthatunk-e a jövőben is?

Az említett kihívásokra sokszor a magyar, illetve lengyel vétó miatt nem sikerül közösen reagálni. Holott jó eszköz lenne – nekünk is –, ha az Európai Unió kontinentális méretekben tudna intézkedni, de ehhez közös akarat kellene, ám ezt az akaratot a magyar-lengyel páros gyengíti, Orbán és Kaczyński a saját belpolitikai érdekeit viszi ki Brüsszelbe. Ez hasonlít ahhoz, mint amikor David Cameron felfújta a pártbéli, belső, Európa-konfliktusát, ami végül elvezetett a Brexithez. Általában nem jó, ha a politika magasabb szinten akarja megoldani a kisebb problémát, vagy megfordítva. Orbán a nagyobb problémákat megpróbálja alacsonyabb szinten kezelni, ilyen például a migráció, azt követeli, hogy ezt adják vissza nemzeti hatáskörbe. De ha valamit, akkor a transzkontinentális méretű migrációt, vagy a globális járványt nem lehet nemzeti szinten elintézni, a problémák megoldása ugyanis mindig azon a szinten keresendő, amelyiken maga a probléma jelentkezik. Kormányunk azonban a saját problémáit kiteríti a brüsszeli asztalra, a kontinentális problémákat pedig megpróbálja szűk, nemzetállami keretek közé szorítani.

Milyen nemzetközi fogadtatásra, környezetre készüljön az ellenzék, ha sikerül megnyerni a tavaszi országgyűlési választásokat?

Az előválasztástól kezdeném a választ: az igazi siker volt, hosszú évek óta az ellenzéki oldal első, valódi politikai sikere. Demokratikus, átlátható módon találtunk egy motivált és minden jel szerint alkalmas miniszterelnök-jelöltet Márki-Zay Péter személyében, akinek az első nemzetközi szereplései is pozitívak voltak. Megfelelő a fellépése, a nyelvtudása, jók a válaszai, nem véletlenül aratott sikert a bemutatkozása. Ha nyer az ellenzék, akkor a nemzetközi dimenzióban könnyebben kap politikai hitelt, mint idehaza. A nemzetközi közegben elfogadják azt, akit megválasztottak, elfogadják, hogy ő képviseli az országot, s esélyt kap arra, hogy megmutassa, mit kíván, mit fog tenni. Egy új kormányfőnek legalább száz napos hitele van, amíg a tetteivel igazolhatja az ígéreteit. Márki-Zay Péter és a mögötte állók alkalmasak arra, hogy visszaszerezzék Magyarország becsületét. Más kérdés, hogy itthon nehezebb dolga lesz a győztes ellenzéknek, nem fogja megkapni a szükséges és általánosan megadott száz napot Márki-Zay kormánya. Ha ugyanis a Fidesz ellenzékbe kerül, akkor az első perctől kezdve, nagyon elszánt ellenfele lesz a kormányzás zavartalan működésének. De ha a kormány megkapja a nemzetközi támogatást, akkor talán itthon is sikeres lehet.

Engedjen meg egy utolsó, immár személyes kérdést. Ha győz az ellenzék, készen áll-e arra, hogy feladatot, pozíciót vállaljon a kormányban, a kormány mellett?

Én az elmúlt években a V21 csoportosulásban politizáltam, ha van rá igény, akkor ezen a szinten most is és a jövőben is szívesen segítjük az ellenzéket a sikeres átmenet reményében, majd pedig az első vonalban lévőket.

És Ön menne első vonalba?

Ilyen igény nem merült fel, így erre nem tudok válaszolni. De a támogatási hajlandóságom megvan.