Horn Gábor: az ellenzéknek most az a dolga, hogy megbecsülje kétmillió szavazóját 2. rész

Akkor összegezzünk: sokszínű médiát kellene eljuttatni az emberekhez, ami pénzbe kerül. Oda kellene menni hozzájuk, és elmagyarázni, hogy a „kisebbet nem verjük agyon”. Ez is pénzbe kerül. A pénzből pedig egyre kevesebb van, mivel a Fidesz-KDNP most éppen hárommilliárdot akar elvonni az ellenzéki parlamenti frakcióktól…

Én értem az összes mentséget, de nincsenek csodafegyverek. Nem tudunk olyat mondani, ami egyszerre megoldaná a helyzetet. Persze, nagyon jó lenne, ha lenne erős, független média. Az online felületeken szerencsére van, ami egyébként a magyar polgárságnak köszönhető. Ugyanis ezt a médiát nagyrészt, vagy teljes egészében ma már közvetlenül a fogyasztói tartják el. Szerintem nagyon fontos jelzés az, hogy – ha a maguk nehézkes módján is – ezek tudnak létezni, jó színvonalon működnek, prosperálnak. Ezek értékek. Ugyanakkor olyan felületek, amik a fogyasztó számára egy közepes méretű, vagy kisebb faluban nem jelennek meg. Nem azért, mert ott nincs internet, hanem azért, mert az igény nem teremtődött meg rá. A magyar médiafogyasztók a politikáról alapvetően még mindig a tévéken keresztül értesülnek. A tévék pedig az egy szem RTL Klubot kivéve nem függetlenek. Ebben a kérdésben egyébként az ellenzéki politikai elit egy kicsit tévedésben is volt, mert a független média nem ellenzéki média. A független médiának nem az a dolga, hogy az ellenzéknek jó legyen, hanem az, hogy objektív legyen, bemutassa a tényeket, a saját véleményét hozza.

Az ellenzéknek nem lehet saját médiája?

Az, hogy az ellenzéknek lehessen építeni egy saját médiafelületet – és, mint mondtam, nem a független –, az pénzkérdés. Ennek én nem látom a forrásait. Abban nagyon pesszimista vagyok, hogy fölépíthetőek olyan széles körben használható médiafelületek, amelyek közvetlenül az ellenzéki politikai célokat szolgálják, ahogy közvetlenül a kormánypártokat szolgálja évente elképesztő összegekből a közmédia. (Ha valahol spórolni lehetne, ez utóbbinál lehetne. Az évi 130 milliárdból is el lehetett volna venni azt a hárommilliárdot, amit most a pártoktól vesznek el.) Azt sem látom, hogy a magyar nagyvállalkozói körnek olyan szereplői lennének, akik olyan bátrak, elszántak, hogy azt mondják, nekik megér néhány milliárdot, néhány tízmilliárdot, hogy létezzen egy másik Magyarország. Ha valaki ezt ma vállalná, három nap alatt tönkre is tennék. (Ugyanakkor a kelet-európai régióban Csehországtól Szlovákiáig láttunk ilyen kísérleteket.)

Ez az egész sakk-matt helyzetnek látszik. Ne álljon le az ellenzék, hanem csinálja, ugyanakkor nincs hol, nincs miből… Akkor mit tehet?

Azért ne felejtsük el, hogy ebben a Fidesz által létrehozott, nagyon igazságtalan, rossz, nagyon hazug helyzetben az ellenzéknek majdnem kétmillió szavazója van. Az ellenzéknek most az a dolga, hogy megbecsülje ezt a kétmillió szavazóját. Beszéljen vele, kérdezze meg tőle, hogy mit gondol a világról, mit vár el tőlük. Kérdezze meg, hogy tényleg azt várja-e el, amit most lát, hogy egymással küzdenek, vagy azt várja el, hogy működjenek együtt a továbbiakban is. Tényleg egy ilyen pártstruktúrát képzel el az ellenzéki szavazó, vagy esetleg egy kicsit kevesebb pártot, mondjuk egy szocdem pártot, egy zöld pártot. Ezek mind-mind feltehető kérdések. Szerintem első körben most szóba kell állni a saját szavazókkal. Ez nem pénz, hanem „láb” kérdése. Oda kell menni megteremteni a feltételeket. Közösségi tereket teremteni. Persze kevés a pénz, de akár a pártok által létrehozott közös alapból el lehetne indítani egy mozgalmat, amely a közösségi szerepet vállalni akaró helyi közösségeknek vitafórumot nyitna. Meghívni oda helyi, vagy országos politikai szereplőket. Akár ezt egy pályázati keretben is létre lehetne hozni, és erre egy kis pénzt adni, hogy elinduljon ez a közbeszéd. Ahogy civil kezdeményezésre önerőből működik a „Nyomtass te is” mozgalom, ugyanúgy az élesztői lehetnének a pártok annak, hogy ilyen helyi közösségek legyenek. Azért egy 3 ezer lakosú faluban volt 25-30 százaléka az ellenzéknek, nem igaz, hogy nulla százalékot értek el. Ez mondjuk ezer ember. Ha abból az ezer emberből van száz, akivel szóba lehet állni, akik azt mondják, „igen nekünk ez fontos, kíváncsiak vagyunk rátok, hajlandóak vagyunk valamit tenni”, akkor az előrelépés. Nem igaz az, hogy semmit nem lehet csinálni! A kádári diktatúrában is lehetett egy csomó mindent csinálni, és akik bátrak voltak, azok csináltak is. Most pedig annál jobb a helyzet, hiszen vannak parlamenti pártok, vannak erőforrások, lehetőségek. Én nem azt gondolom, hogy a világnak vége van, hanem azt, hogy baromian nehéz, és egyre nehezebb. Mert egyre inkább beépül a rendszerbe az orbáni, mindenhova kiterjedő politikai hatalomgyakorlás. A választásokon sem az volt a baj, hogy összefogott az ellenzék, hanem az, hogy mire összefogott, addigra már egy jóval erősebb, a magyar társadalom jó részét lefedő politikai hatalmi technológiával találta magát szembe. Sokkal gyorsabban nőtt a másik oldal. Nem az összefogással, nem az előválasztással volt a baj, hanem azzal, hogy nem jól mérte föl a másik fél erőfölényét. Ha jól tette volna, akkor se tudott volna győzni, de talán a kétharmadot meg tudta volna akadályozni. Nem föladni kell, hanem azt kell belátni, hogy az ellenzéknek más típusú eszközök is kellenek.

És marad az ellenzéknek a parlament?

Én nem értek egyet azzal, hogy a parlamentet nem kell használni, mert a parlament is egy kommunikációs felület. Nem azt mondom, hogy ott kell üldögélni, de ha ott valaki izgalmasan, provokatívan, érdekesen elmond valamit, az onnan „kijön”. Nem otthagyni, hanem használni kell ezt a lehetőséget. Építkezni kell, és ez a legnehezebb mindig, de nem nagyon látok más lehetőséget. Nem gondolom, hogy „most akkor járjunk vidékre”, mert ezt én áldolognak tartom. Ha egy párt négy év alatt elmegy háromszor ugyanabba a kisvárosba – mert faluba már nem tud elmenni, hisz 3200 település van –, azzal nem változtat meg semmit, attól nem lesz ott semmi. De azt nagyon fontosnak tartom, hogy az ellenzéki politikai erőknek legyen kapcsolatuk Magyarországgal, hogy találjanak kapcsolódási pontokat. Ehhez először meg kell találni azt a három embert, aki ugyanazt gondolja, amit ő, aki ott helyben elkezd szervezkedni, elkezdi a közösséget építeni, akinek ez fontossá válik. Az elmúlt fél-, egy évben azt volt a legizgalmasabb megfigyelni, hogy hányan mozdulnak meg, hányan hajlandók beszállni a szervezésbe, az előválasztásba, vagy a parlamenti választáson beállni a szavazáson szavazószámlálónak. Tízezrek, százezrek szálltak be lelkesen. Ők most nagyon el vannak keseredve. Nekik kéne pályát adni, őket kéne felkeresni, nekik kéne lehetőséget kínálni, velük kéne beszédbe elegyedni. Szerintem van dolog, és nem azt mondom, hogy ez egy könnyű meccs, de nem azt kellene mondani, hogy akkor most itt mindennek vége. A politikában sosincs mindennek vége. Nagyon hamar fordulhat a politikai széljárás. A politikusoknak, az értelmiségnek, nekünk nem csak azt kell elmondanunk, hogy milyen borzalmas Orbán, de van egy közös dolgunk is, az, hogy megmutassuk, igenis van egy másik Magyarország. Ebben van szerepe az ellenzéki politikának. Az egyik hiba, amit a választás előtt elkövettek, az volt, hogy ezt nem mutatták fel. El kell mondani, hogyha mi jönnénk, hogyan nézne ki, milyen módon működne ez az ország. Kell lenni üzenetnek, hogy igenis lehetne másképp. Ez egy elvégzendő feladat. Szóba állni egymással, megjelenni a helyi közösségek életében, ez is elvégzendő feladat. Van dolog elég, és ha kevesebb pénz van rá, akkor kevesebb pénzből kell megcsinálni!

Cikkünk 1. részét itt olvashatják