Jöttek a macsó, nagyfarkú legények

- Azt tudom, hogy interjút készíteni szeretsz és tudsz is, de azt nem, hogy szeretsz-e adni?

- Attól függ miről. Ha művészként, vagy performerként kérdeznek azt jobban szeretem, mert azokban sokkal jobban otthon vagyok. Ha aktuális témákhoz kell hozzászólnom, szeretem előre tudni, miről beszélgetünk majd. Talán ez azért lehet, mert nincs nagyon acélos memóriám… És fontos szempontok kimennek a fejemből, ha nincs időm átgondolni egy-egy témát.

- Miket mondasz magadról?

- De ez igaz. Nagyon nehezen jegyzek meg dolgokat és minden kifut a fejemből. A húgom mondta nekem, és aztán a pszichológusom is megerősítette, hogy én állandóan vizsga-üzemmódban vagyok. Nagyon sokat dolgozom, műsorokat vezetek, állandóan készülök, vagyis folyamatosan flottnak kell lenni. Éppen ezért nagyon felkészülök előre, hogy képben legyek mindennel, akár én beszélgetek valakivel, akár engem kérdeznek.

- Most is készültél?

- Most nem tudtam, mert nem voltak megadva a topicok. Amúgy időm se lett volna rá. De, ha tudom a témaköröket, akkor nyilván felkészülök. Még abból is fel kell készülnöm, amiről mondjuk másfél hete cikket írtam; egyszerűen kirepül a fejemből. Ugyanakkor, ha vész-, vagy éles helyzet van, olyan dolgok is eszembe jutnak, amelyekre normál körülmények között biztosan nem emlékszem.

- Ez mindig így volt?

- A vizsga-üzemmód az évek során alakult így. Tavaly csináltam egy blogot, 365 volt a címe, mégpedig azért, mert minden egyes nap megírtam egy történetet a múltból. Érdekes módon a régebbi történések, gimnázium, egyetem, pályakezdés, olyan részletességgel jöttek elő, hogy még a barátaim is megdöbbentek. Egyébként pedig valószínűleg azért, mert akkor egyfelé volt a figyelem, nem történt annyi minden, mint manapság. Csináltuk a pályánkat, írtunk, utazgattunk, általában szerelmesek voltunk, most viszont állandó bombázás alatt van az agyunk.

- Most már nem is vagyunk szerelmesek?

- Hát én már meg sem jegyzem őket.

- Egyébként magadat hova sorolod?

- Jó ideig úgy hívtam magam, hogy kultúrdémon, és úgy is írtam alá a dolgaimat, mert fárasztó volt mindig alákörmölni, hogy író, költő, performensz, moderátor, satöbbi… Igazában nem szeretem azt, hogy mindig egyvalaminek kell lenni, én ugyanolyan erővel vagyok költő, mint mondjuk műsorvezető…

- Vagy zenész…

- Akár az is, bár a zene az inkább csak poén…

- Miért poén?

- Hiába tanultam zenélni… Most ezt elmondjam? Pont most írtam róla egy novellát. Én már zeneoviba is jártam, mert apám nagy zenerajongó volt. Innen indult az egész. Tudod, szülői vágybeteljesítés, a gyerek legyen zenész. A zeneovi után szolfézs, furulya, hegedű… Nagy ambíciókkal, minimum világhírű hegedűművész akartam lenni…

- De hát ez így normális…

- Igen, csakhogy nekem a hallásommal nagyon súlyos problémák vannak. Nincs jó hangom, meg hallásom sem. Anyámék mindig a fürdőszobába raktak be gyakorolni, hogy a szomszédok is szenvedjenek egy picit. Egyszer elcsíptem egy telefonbeszélgetést. A zenetanárom telefonált. Hozzáteszem, hogy én minden zeneoktatómba szerelmes voltam, értük is tanultam. Ám ez a hívás… Az imádott tanár volt a vonal túlsó végén, a másik készülékünkről kihallgattam a beszélgetést. Azt mondta apámnak, hogy mondja meg az Orsinak: zenéljen, mert zenélni jó, de ne erre tegye fel az életét, mert szomorúan tehetségtelen. Én azonmód földhöz basztam a hegedűmet, a maradványa máig megvan. Vicces így utólag, és azért is az, mert ezeket az eseteket később rendre felhasználom; a Szirén könyvemben a kislány, a főhős, azzal a rokkant hegedűvel járkál, aminek a darabjait most is őrzöm.

- És mi a történet vége?

- Semmi, hogy abbahagyom a zenélést.

- De hiszen most is zenélsz…

- Ja persze, igazában a dalszöveg írásban találtam meg magam. Volt már saját musicalem is, a Macskadémon, ahol a teljes librettót én írtam, és melynek a zeneszerzője Bella Máté. Több színházi darabhoz írtam zenekaroknak dalbetétet, saját lemezeim is voltak, most pedig Kamondi Ági kért fel, hogy új lemezének egyik zenéjéhez írjak dalszöveget. A saját zenekaromnak, az Elektrik Bugi Kommandónak sokak nagy örömére már tizenöt éve vége, most a szöveg van, az dominál. Akkoriban mi vonyítva, mekegve énekeltünk, ez volt a specialitásunk. Már az alapításkor elkészült az összes dalunk, mert az volt az elvünk, hogy mi nem fejlődünk, egyből sikerült a tökéletes.

- Olvasva az írásaidat, nem tudtam eldönteni, hogy megveted, kigúnyolod, kineveted a mai politikai elitet, mert mindegyik érzés picit benne van az írásaidban.

- Attól függ, mit csinálnak.

- Hát mit? Jót is?

- Ha igen, akkor az valahogy engem elkerült. Folyamatosan figyelem őket, amennyire magánemberként lehet, érdekelnek a mozgatórugók, az árnyalatok. És mivel szeretek korrekt lenni, és nem szeretném, ha már mindent torzítva látnék, amikor interjút készítek olyanokkal, akiket szintén alapvetően megmozgatnak a közéleti visszásságok, a nagyon feltűnően visszatetsző dolgokra rá is kérdezek, hogy vajon jól látom-e. A szakembereket hasznos megkérdezi, mert segíthetnek tisztánlátni, hogy ne pusztán az indulat vezéreljen. Így nagyon örültem, mikor például, a NER elit öltözködési kultúrája kapcsán megszólaltathattam Náray Tamást és Herczeg Zoltánt is. Tamás például aláhúzta, amit én is gondolok, miszerint a hölgyek nagy része igen mucsai-módon pakolja magát, aztán csodálkoznak, hogy úgy beszélnek róluk, mint call-girlökről, miközben úgy öltözködnek és úgy is viselkednek. Képesek elmenni miniszoknyában akár egy templomavatásra is. Ugyanígy beszélhetnénk a harácsolásról, kivagyiságról, a mások méltóságának semmibe vételéről, és igen, örülök annak, ha ezeket a jelenségeket ki tudom figurázni, ha gúny tudok űzni belőle. Vagy ha egyszerűen van módon rávilágítani, egy-egy kis ocsmány részlet által bemutatni az egész borzalmát.

- Akkor fogalmazok helyesen, ha azt mondom, hogy megveted, amit a politika művel? Vagy ez így túl általános?

- Túl általános. Mi az, hogy politika. Én egyik oldalt sem szeretem.

- Nem is vádoltalak ilyesmivel. Mégis: arról beszélek, amiben most élünk.

- Mégis, mit vársz tőlem. Hogy rajongjak értük? Becsüljem őket? Ostobának, csőlátónak, a jövőt semmibe vevőnek tartom az intézkedéseiket, az ország kirablását, a kézi vezérlésnek behódoló kiszolgálókat. De nem szeretek masszaként beszélni emberekről. És mi van, ha megvetem ezt az elitet? És az vajon igaz, ha azt állítom, hogy semmibe veszem? De ez sem jó így, hiszen közben az egész életünket uralják. Ami beszél belőlem folyamatosan, az a tehetetlenség. Az is ebből fakad, hogy hagyom, hogy az életemet kitöltse az a lefagyasztó érzés, ami gyakorlatilag - más-más módon, de egy egész országot debilizáló szorongással tölt el. Tudom, hogy amit művelek, szélmalomharc. Nem is harc ez, hol a hadsereg? Hallgatás és lapulás van, bénázás és belenyugvás a másik oldalon.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy nemigen van napom, amelyet ne a hírolvasás, vitatkozás, ütközés töltene ki. Ezt pedig nem tartom normálisnak.

- Bennem az a kép alakult ki rólad, hogy van egy művész-éned, ezen kívül pedig kissé kívülről figyeled a világ történéseit.

- Ez is igaz, de a közélet az egész életemre árnyékot vet. Nem tudom magamat függetleníteni ettől. Igen, igazad van, van egy művészéletem, de oda is bekúszott a közélet. Ezért van az, hogy szinte mindenkivel konfrontálódtam, mert nem bírom a seggnyalást, nem bírom a megalkuvást, nem bírom a lapulást sem. Ezeket mind olyan tulajdonságoknak tartom, hogy lehet bármilyen nagy művész valaki, ha ilyen, nem tudok vele kommunikálni.

- Te vagy a különc? Mert sokan annak tartanak.

- Én nem vagyok különc, nem tartom magamat annak semmilyen szempontból. De lehet, hogy szigorúbb vagyok az átlagnál. Magammal szemben is.

- Apropo szigorúság. Egy hete Csáki Judit színházkritikussal készítettem interjút, és elmondta, amit különben meg is írt, miként tette, teszi tönkre a színházi életet a rendszer kegyeltje, a Nemzeti Színház főigazgatója. Az irodalomnak is megvan a maga Vidnyánszky Attilája?

- Hát hogyne lenne. Pont a találkozónk előtti napon tettem ki a facebookra, hogy egy éve kezdődött Szakács Árpádnak a rágalomhadjárata, többek között én személy szerint is kaptam egy írást a Magyar Időkben; arról írtak, hogy micsoda egy métely vagyok.

- Hát azért ez rang, hogy foglalkozott veled…

- Ok, rang, de milyen? Hagyjuk is… Most nem akarom nevesíteni őket, de egy szemét banda. És azóta érzem magam körül a remegő levegőt. Olyan is volt, hogy vendégként meghívtak valahova, ám a szervező szólt: csak akkor mehetek, ha a politikáról egy szót se szólok, különben ő elveszíti az állását. Végül nagykegyesen létrejött az író-olvasó találkozó, ilyen koordináták mellett. A darabomat úgy vették le a színpadról, hogy bármi oka lett volna. A színészek szerették, mondhatom mindenki siratta… Ugyankkor még hazudtak is, remekek a csúsztatásban. A színház egyik új tagja azt nyilatkozta a kinevezése után az Operettben, hogy nem is értik a vádakat, nézzék csak meg, ők színpadon tartották a darabomat. Nem ők tartották, hanem még a régi igazgató állította össze április végéig a programot…

- Amúgy miből élsz?

- Újságírásból, műsorvezetésből, magánszínháznál is dolgozom, ilyeneket csinálok. Meg hát a saját művészi dolgaimat.

- Otthon dolgozol?

- Is. Meg utazgatom. Most voltam Dél-Franciaországban, ahol barátaim vannak, oda betelepszem.

- Sok barátod van?

- Mi a barát és mi a sok? Szoros barátom négy-öt, a többiekkel meg jóban vagyok, és szívesen töltök velük időt.

- A Pride-on miért vállalsz szerepet?

- Már tavaly is ott voltam, akkor a megnyitót hostoltam. Gondolom tetszett a szervezőknek, hogy nem szimpla műsorvezetést csináltam, hanem ugyanazt, amit az idén: a sima konfokat hosszabb lélegzetvételű gondolatokkal dobtam fel. Igyekszem kiállni a kirekesztés ellen, a jogegyenlőség mellett. Nekem ez a problémakör mindig is fontos volt, minden évben írtam legalább egy cikket az LMBTQ csoport érdekében, az elfogadásról, de arról is, hogy milyen újdonságok vannak ezen a területen. Most például az elmúlt egy év közéleti homofób megnyilvánulásairól beszéltem a leghangsúlyosabban.

- Kövér Lászlót emelted ki…

- Mert ő volt a legdurvább.

- Az, hogy a magyar kormánynál ez ügyben ez a kánon, igencsak drámainak nevezhető…

- Így van. Az irodalomban is jöttek ezek a macsó nagyfarkú izé, mondjuk így legények, akik a farkalásról, meg a nők természetszerű hátrébb sorolásáról beszélnek - talán anélkül, hogy ezt észrevennék, szimpla macsóvirtusból. A meleg téma még csak fel sem merül.

- Azáltal, hogy szerepet vállalsz az ilyen rendezvényen, nem sorolnak téged is automatikusan a leszbikusok közé?

- És, ha odasorolnak? Engem már odasoroltak a Kicsi Lili regényem után is. Annak a témája is az, hogy egy gimnazista lány először a tanárnőjével, aztán a főnöknőjével létesít szerelmi kapcsolatot. Megjelent a könyv különben macedónul, a bemutatóra meg is hívtak Skopjéba. Olyan tömeg verődött össze, hogy a kiadó is elképedt rajta. Kiváltképp, hogy az ottaniak számára ismeretlen szerző voltam. Az egyik részvevő felállt és megköszönte a bátorságomat, hozzá téve, hogy tudja, én a magyar leszbikus mozgalom egyik vezetője vagyok. Kicsit elszomorodott, amikor megmondtam neki, hogy amúgy én nem vagyok leszbikus. Egyébként pedig tényleg tökmindegy, hogy minek gondolnak.

- Ezt komolyan mondod?

- Igen. Mit csináljak én azzal, hogy mit gondolnak rólam? Ha fontos lenne, akkor már azt sem tudnám, kihez kell idomulnom.

- Soha nem volt, és most sincs benned megfelelni vágyás?

- Valamennyi mindenkiben van, de én már azt is elengedtem, hogy a művésztársadalomhoz tartozzak. Engem kivetett az irodalmi élet egy része, a miatt, mert annak idején modellkedtem, meg női magazinoknak dolgoztam. Ma már mindenki csinálja, de akkor még egyedül voltam. Skandalum volt az is, hogy tévéztem. Az egyik sznob seggfejtől, amúgy egy könyvkiadó igazgatója, azt hallhattam vissza, hogy egy ilyen magamutogatót, mint amilyen én vagyok nem szabad olvasni. Most mondd: kinek akarjak tetszeni? Senkinek nem akarok tetszeni. Azt csinálom, amit helyesnek és jónak gondolok.

- Attól nem tartasz, hogy egyszercsak elfogy körülötted a levegő? A Náray Tamás interjúdban te magad térsz ki arra, hogy ő kénytelen elhagyni az országot. Te nem gondoltál erre?

- De. Csak még kivárok.

- Ezek szerint gondoltál rá.

- Persze. Nem olyan egyszerű döntés ez. Annak idején hosszabb időt töltöttem Berlinben ösztöndíjjal, már akkor felmerült bennem, pedig még nem volt ilyen súlyos a helyzet, hogy kint kellene maradnom. De akárhova megyek, a pénzem csak egy ideig elég. Voltak barátnőim, fiatal lányok, akik beleugrottak egy ilyen váltásba, és ha kellett elmentek gyárba dolgozni. Én azonban nem vagyok gyári munkás, nekem azt kellene csinálnom kint is, amit itthon.

- Neked a nyelv az nagyon fontos munkaeszközöd….

- Kint is lehet írni. De állást nem kaphatnék.

- Mégis úgy fogalmaztál az előbb, hogy még vársz.

- Igen, mert én szívem szerint Thaiföldre mennék. Én Európától beteg vagyok. Akkor legalább egy teljesen más dolog vegyen körül.

- Jártál már ott?

- Igen pár hónapot eltöltöttem.

- És megszeretted az ottani embereket?

- Az embereket nem igazán ismerem. Európaiak vettek és vennének körbe. Egy ismerősömnek például művésztelepe van ott. Azt nézem, hogy hol tudnék én egyáltalán labdába rúgni. Nyilván nem Bangkokban fogok thaimasszázst csinálni, nem ebben gondolkodom. Most viszont, még korai erről töprengeni. Most azt kell tudnom, hogy mit csinálok a következő héten.

- Most mit fogsz csinálni egy héten belül?

- A barátnőmnek segítek a lakását berendezni Nagymaroson, utána megyek a gombaszögi fesztiválra, ahol előadást tartok, utána egy másik fesztiválra, oda újságíróként.

- És mikor alkotsz?

- Most fejeztem be a könyvemet, egyébként pedig folyamatosan. De én csak úgy tudok írni, ha elutazom. Minimum egy hónapra el kell utaznom, hogy írjak. Eddig Thaiföldre, Padovába, meg Svájcba járkáltam.

- Miért neked külföldre járkálnod, hogy alkotni tudjál?

- Mert, ha itthon vagyok, akkor elvállalok mindent. Azon kapom magam, hogy megint egy műsorvezetésre mondtam igent, aztán, hogy estet tartok, hogy beszélgetek valakivel. Olyan helyen kell tehát lennem, ahol nem ismerek senkit, mert nagyon könnyen szétesek. Így tudok csak reggel nyolctól éjfélig írni. Nekem ugyanis erre van szükségem.

- Tudsz egész nap írni?

- Igen. Három kajaszünettel. Az írásnál jobban csak enni szeretek.

- Visszatérve a most befejezett könyvedhez, ez a novellás kötet?

- Igen. Októberben jelenik meg.

- Amúgy minden évben szeretnél egy könyvet kihozni?

- Nem. Miért? Eddig se ezt csináltam. Most jön ez a novelláskötet, a címe: Amikor a mama lelegelte a papa haját, az alcíme pedig, hogy Történetek a felnövéshez. Jövő áprilisben lesz verses kötetem, verses kötetet ötévente adok ki általában, utána pedig a már említett 365 történet újabb válogatása jön, mert az négy kötetben jelenik majd meg.

- A 365 szó szerint azt jelenti, hogy minden áldott nap írtál egy részt?

- Igen. Nekem ez a depresszió ellen kellett. Pont azt éreztem, hogy fogy körülöttem a levegő. Nem bírok kis terhelésben létezni, ezért azt mondtam magamnak, hogy akkor legyen baszomnagy a terhelés. Így is lett; amikor letelt az egy év én teljesen kimakkantam, két hétig csak feküdtem otthon.

- Ez egy novella füzér?

- Minden nap egy novella az életemből. Az első rész a gyerekkorról, és a felnövésről szól, tehát arról, hogy mit kapunk a családunktól. A második rész a szerelmi történeteket öleli fel, a harmadik az utakat, de átvitt értelemben is. A negyedik részbe pedig a viccesebb írások kerülnek.

- Előre tudtad, hogy melyik nap, mit írsz?

- Nem, mindig aznap döntöttem el. De tudnod kell, hogy én mindent elteszek, egy csomó dobozom van, amelyekben minden benne van, a levelezéseim, a naplóim…

- Azért teszed el, mert mindent elfelejtesz?

- Nem. Mániákus vagyok valószínűleg. Beteges gyűjtögető típus. Egy dobozban megtaláltam például a szerelmes leveleimet. Megdöbbentem, hogy volt olyan időszak az életembem, mikor naponta írtam egy csávónak szerelmes levelet. Na, gondoltam, akkor ezt dolgozzuk fel. Neki nem adtam oda ezeket, reménytelen ügy volt, de amikor feladtam egy-egy levelet, a másolatot eltettem magamnak. Nehogy legközelebb is ugyanazt írjam meg.

- Húha, te egy veszélyes nő vagy. Nem fogok neked levelet írni.

- Nálam minden megvan, az sms-ek is. Mindenre emlékszem.

- Azt mondtad az elején, hogy mindent elfelejtesz.

- Igen, de ha előkerülnek, fel tudom a régieket idézni. Az egyetem végéig. Azóta törlődnek az emlékeim.

- Magadat alkalmatlannak tartod arra, hogy családod legyen?

- Azt hiszem igen. Sose akartam családot.

- Nem akarnál magadnak egy olyan lányt, amilyen te vagy?

- Ha pont olyan lenne, mint én, az jó lenne… Dehogy lenne jó. Sokat nevettem a nagymamámon, aki egyszer azt mondta mélyen a szemembe nézve: nem ismerek magamnál különb embert. Ő elhitte ezt magáról. Én nem vagyok benne biztos, hogy anyának jó lennék. Kemény mintákat hozok - épp ezekről szól például a Szirén című regényem is és nagyon hiszek. A genetikában. Nem szívesen tennék ki annak egy kisgyereket, hogy minden igyezetem ellenére egy rossz anyja legyen.

- Olykor az az érzésem, hogy te nem szereted jól érezni magad.

- Akkor rosszak az érzékelőid. Szeretem jól érezni magam, és meg is van hozzá a képességem, nagyon derűs az alaptermészetem. Aki ismer engem, az tudja, hogy egész nap röhögök. De az igaz, hogy van egy kis hullámvasút. Egy régi naplóbejegyzésemben le is írom, hogy istenien érzem magam, de ha belegondolok, akkor nem annyira, ám ha még jobban, akkor nagyszerűen, aztán meg a végén csak arra jutok, hogy pokolian. Most bogozd ki. Van egy békés, jó életem, ha egyedül vagyok, ha csak olvashatok, falatozgathatok, sétálhatok. Aztán kinyitom a híreket és a hülyeség beszüremkedik.