Karácsony Szilárd: meg kell tanulni közösségben gyakorolni demokratikus jogainkat

A pedagógus szakszervezetek jelenleg elég elkeseredett harcot folytatnak a kormánnyal. Ön szerint tudnak eredményt elérni?

Ez egy izgalmas történet. Emlékezzünk rá, hogyan kezdődött: a szakszervezetek az oktatásban reformokat akartak elérni, köztük a bérfejlesztést is. Amikor nem tárgyaltak velük érdemben, akkor kénytelenek voltak sztrájkot hirdetni. Megállapodni ugyan csak a szakszervezetek tudnak a kormánnyal, de tavaly sok-sok szülő, sok diák, több tanári civilszervezet, egyéb civil szervezet is rengeteg akciót szervezett. Egyelőre a továbblépéshez szükséges felismerés hiányzik a szereplőkből.

Mi lenne ez a felismerés?

Úgy kellene továbblépni, hogy ezek a szervezetek működjenek együtt egymással. Egy hasonlattal élve: van egy mamut, ami körül él nyolc-tíz törzs. Mindenhol van öt-hat vadász, aki megtámadja a mamutot. Meg tudják sebezni, de legyőzni csak együtt tudnák. Ha pedig a mamutot felbőszítik, akkor egyesével letiporja a falvakat. Igazából a továbblépés, az eredmény irányába való lépés az lenne, ha nagyobb koordináció lenne az előbb említett szereplők részéről. Igazából az vonzaná be azokat a bizonytalanokat, akik azt mondják: „most itt van egy tüntetés, aztán meg ott. Most ide is kimenjek, oda is, nézzük meg, ki hirdette meg a sztrájkot, akkor vajon a másik is csatlakozik, vagy nem?” Igazából ez a szétszórtság nem kedvez annak, hogy hamar eredményt tudjanak elérni. Mert úgy látom, hogy egyébként a célokban mindenki egyetért. Ezt megfogalmazták a kilenc pontban. Ha nagyobb lenne a koordináció, akkor azt a társadalom is jobban támogatná, jobban tudna igazodni hozzá, a bizonytalanokat is bátorítaná. 

Kinek kellene ezt a koordinációt irányítania, hiszen ebben az ügyben mindenki a saját és a csoportja nevében „játszik”?

A saját egóját nem tudja elengedni, ezt én így fogalmaznám. Mert mindenki a saját pici hasznát is szeretné ebben megtalálni. Eleve az, hogy két pedagógus szakszervezet van. De ez már a rendszerváltáskor így alakult ki. Az akkori politikai erőknek célja volt, hogy megosszák az összes szakmát. Én eredetileg vasutas vagyok, tudom, hogy 1997-ben 17 vasutas szakszervezet volt. Most körülbelül négy van, amelyik tárgyalóasztalhoz tud ülni, de meggyőződésem szerint még a négy is sok ahhoz, hogy érdemben komoly eredményeket lehessen elérni. Kinek kéne koordinálni? Bárkinek, akit elfogad az összes többi, illetve nem. A koordináció azt jelenti, hogy együtt, közösen létrehoznak egy szabályrendszert, ami alapján együttműködnek. Én mindig a Pál utcai fiúkat hozom pozitív példának. Miért írta bele Molnár Ferenc Nemecsek hősi történetébe a Gittegyletet? Abban az időben, amikor a regény játszódik, alakult Magyarországon a legtöbb társadalmi szervezet, köztük a szakszervezetek is, és az ifjúság mindig utánozza a felnőtteket, ők is egyletet alapítottak. A Gittegylet segítségével Molnár Ferenc tökéletesen leírta, hogyan kell működnie egy demokratikus, önkéntes szervezetnek, ezzel tanította a fiatalokat. A Gittegyletben együtt döntöttek, közös céljuk volt. Azért nem diákönkormányzatot írt Molnár a könyvbe, mert az akkori kormány cenzúrája miatt meg sem jelenhetett volna a regény. Így kitalálta a gittrágást, ami mögé zseniálisan el tudta bújtatni a lényeget. Ezt hívom Molnár Ferenc-kódnak.

Ma mihez kellene igazodniuk az embereknek?

Ma az emberek többsége nem tudja, hogyan kellene a demokratikus jogait közösségben gyakorolni. Ezt meg kell tanulni. Erről szól az a könyv is, amit Bill Barry írt, és „Megválasztottak – Mi lesz most?” címmel 2017-ben mutattunk be a szakszervezeteknek.

Mi volt a könyv lényege, és ki a szerzője, Bill Barry?

Bill Barry szerint a szakszervezeti tisztségviselőknek meg kell változtatniuk a szemléletüket, ha a meg akarják állítani a szakszervezet taglétszámának csökkenését. Ez sajnos nem csak magyar jelenség, az egész világ szenved tőle. A könyvben módszerek olvashatóak arról, hogyan tud fellépni a globális mozgalom a globális kapitalizmussal szemben. A szakszervezetek két modell szerint működnek, az egyik a szervező, a másik a szolgáltató. Bill Barry azt javasolta, a szervezők szakítsanak az utóbbival. A kezdetekben a szervező modell dominált, és a szakszervezet sikere attól függött, sikerült-e mindenkit bevonni. A szolgáltató modell követő, az eseményekre utólag reagál, függ a menedzsmenttől, a döntéseket fölülről lefelé hozzák, az információkat szűk körben, titkosan kezelik, a tagok passzívak, a tisztségviselők megoldják a tagok gondjait, elvárásait, a szakszervezet felépítése centralizált, más szakszervezetektől elkülönülten működik. A szervező modell ezzel szemben kezdeményező, a tagokat bevonja a döntéshozatalba, független a menedzsmenttől, bár folyamatosan tárgyal velük, a tagok aktívak, sok helyi akciót szerveznek a munkahelyeken, és szolidáris más szakszervezetekkel. A szerző olyan fontos dolgokra is felhívta a figyelmet, hogy a vezetőnek minden tagot el kell tudni érnie, kommunikációs hálózatot kell kiépíteni, meg kell jeleníteni a szakszervezet elért sikereit. A vezetőnek gondosan kell bánnia a tagok pénzével, a gazdálkodásnak átláthatónak kell lennie. A szakszervezet életében a bizalom nagyon fontos, az érdekérvényesítést meg kell tanítani nekik. Bill Barry ráadásul amellett is kardoskodott, hogy a szakszervezeti oktatást be kell vinni az iskolába. Egyébként ő maga Worcester, (Massachusetts), az Ácsok 107. számú helyi szakszervezetében kezdte tagságát, ahol több mint 20 évig volt szakszervezeti szervező. Barry sok éven át a Dundalkban működő Baltimore Megyei Közösségi Főiskola (CCBC) Munkaügyi Tanulmányok Tanszékének igazgatójaként dolgozott. Ezt a könyvet a CCBC-ben az új szakszervezeti tisztségviselők képzésének témavezetőjeként írta. A könyvhöz akkor négy magyar szakszervezeti konföderáció elnöke — Kuti László, ÉSZT, Mészáros Melinda, LIGA, Kordás László, MASZSZ és Földiák András, SZEF — írt ajánlást.

Ezt a könyvet ön fordította, de milyen tanulságot szűrt le belőle?

Szerintem szakszervezeti tagot csak szakszervezeti tag tud eredményesen beszervezni. Véleményem szerint a nem szakszervezeti tagok által gyakran feltett kérdést: „mit ad nekem a szakszervezet?” „mit kapok a szakszervezettől” vissza kell utasítani. Erre a tisztségviselők nem adhatnak jó választ. A valódi kérdés ehelyett az, hogy „mit tudunk mi közösen elérni?” A szakszervezet akkor erős, ha sok tagja van, és akkor a befolyása, az érdekérvényesítő képessége is nagyobb. Tehát a jó kérdés az: „mit tudunk mi közösen elérni?” Ez a szakszervezet lényege!

Vagyis a demokráciát tanulni kell. Meg kell tanulniuk együttműködni a pedagógus szakszervezeteknek, civil és szakmai szervezeteknek is, és akkor az hatékony lesz. Meg kell számolni, hogy tavaly ki szervezte a legtöbb demonstrációt, akciót a pedagógusok, az oktatás mellett. A legnépesebbeket is a diákok szervezték. 

De ők mégis csak diákok…

Bármennyire is rossz beidegződéssé vált a társadalomban, akármilyen aktívak a diákok, vagy mondjuk a Tanítanék Mozgalom, a jogrendünk szerint tárgyalóasztalhoz ülni, a kormánnyal megállapodni csak a szakszervezetek tudnak. Ha szakszervezet hirdet egy rendezvényt, mégis az a kevésbé látogatott, mert nincsenek tisztában az emberek azzal, hogy mi mellé kellene állni, be kéne lépni a szakszervezetbe. A most elhunyt Tamás Gáspár Miklós 2001-ben az akkori rabszolgatörvény elleni tüntetésen a Hősök terén úgy kezdte a beszédét, hogy „Szervezkedjetek!” Több mint 21 év elteltével minden szava aktuális. Szervezkedni kell, mert 10-20 százalékos taglétszámot nem vesz komolyan egyetlen hatalom sem. Ezért a felnőtt szervezeteknek még koordináltabbaknak kellene lenniük. Az nagyon üdvös, hogy a diákok most tanulják a demokráciát. Ez is egy tanulási folyamat, és ebben az esetben az iskola az életre nevel. Ha más hozadéka nem lesz ennek az ellenállásnak, mint hogy egy olyan generáció, amelyik nem élt a szocializmusban, s most élményt szerez a demokráciáról, összefogásról, már az is haszon.