Kérdés Szijjártóhoz: hány gólt rúg egy stadion?

Föld S. Péter 2020. november 19. 21:07 2020. nov. 19. 21:07

Nem várt sikert ért el a magyar labdarúgó válogatott, miután a törökök elleni kétgólos győzelemmel feljutott a Nemzetek Ligájának A csoportjába. Ilyen eredményre a sorozat kezdésekor maguk a játékosok sem számítottak, az eredeti (és reális) cél az volt, hogy a csapat ne essen ki a B csoportból. Ám evés közben jön meg az étvágy, és szerdán este véglegessé vált, hogy a csapat az első helyen végzett a csoportjában és feljutott az elit körbe. Nem csoda, ha a futballt kedvelő Szijjártó Péter külügyminiszter boldogan reagált a történtekre.

„Na akkor a puffogók, a károgók, az örökös elégedetlenkedők, a futballt állandóan temetők, a bukott sportközgazdászok, a „minek kellenes stadionok?” jöjjenek elő most is és mondják el, mi miért nem jó.” - posztolta örömében a külügyminiszter.

Mindenki higgadjon le! Mert tényleg elismerésre méltó, amit a magyar labdarúgó válogatott elért, különösen ahhoz képest, hogy az elmúlt években, évtizedekben nem sok örömet okoztak a szurkolóknak. Ma valóban jobb csapatunk van, mint amilyen néhány évvel ezelőtt volt - ez a mostani nemzeti tizenegy feltehetőleg nem kapna ki Kazahsztántól, vagy, a világ csúfságára, Andorrától. Viszont, ugyancsak valószínűsíthetően, szintén alulmaradna a nagy futballnemzetekkel szemben, mint amilyen például Németország, Spanyolország, Franciaország, hogy csak néhányat említsünk a nálunknál jobbak közül. Nincs ezzel baj, még Szijjártó öröme is rendben lenne, ha a külügyminiszter a magyar sport sikerének örülne, és nem annak, hogy (szerinte) lebőgtek azok, akik sokallták a stadionokra költött milliárdokat.

Azok, akik a stadionokra elszórt – és a túlárazás révén – részben ellopott milliárdokat sajnálják, most sem változtatják meg a véleményüket. Nincs is rá okuk. Könnyen belátható ugyanis, hogy a mostani magyar válogatott sikerét nem a tao-pénzek és a stadionok termelték ki, hiszen a magyar futball eddigi utolsó aranykora arra az időre esett, amikor nem millliós fizetésért idecsábított külföldi futballisták futkároztak a magyar pályákon, hanem a grundokról kikerült magyar gyerekekből lettek világszínvonalú futballisták.

Nem a kisvárdai, vagy az ugyancsak nem túlságosan jó kihasználtságú mezőkövesdi stadion termelte ki a magyar válogatott, vagy a Ferencváros eredményeit. Szijjártónak, mint szurkolónak, persze lehet oka most az örömre, de Szijjártónak, mint a magyar polgárok pénzéért felelős vezetők egyikének, érdemes volna higgadtan gondolkodni. Mert jó, hogy vannak Magyarországon futballakadémiák, de ennél csak az volna jobb, ha ezek az akadémiák valódi műhelyként működnének, és az alapítók szándékának megfelelően, sorozatban termelnék a felnőttként is bizonyító tehetségeket. Erről jelenleg nincs szó, a magyar mezőnyből kiemelkedő Ferencváros kezdő tizenegyében többnyire mindössze három (néha négy) magyar játékos található, a többiek jó pénzért szerződtetett légiósok. A magyar válogatott mostani sikereit a Németországban pallérozódott Dárdai Pál alapozta meg, majd az általa letett alapokon előbb egy német (Bernd Storck), utóbb egy olasz (Marco Rossi)) szakember építkezett. A válogatott játékosainak egy része honosítás folytán lett magyarrá, míg mások – például Gulácsi, Szoboszlai – soha egyetlen percet sem játszottak a magyar felnőtt-futballban, mert szerencséjükre (és a mi szerencsénkre), még tizenöt éves koruk táján kikerültek külföldre, és ott lett belőlük valódi futballista.

Nem fanyalgunk a magyar válogatott sikerén, épp ellenkezőleg: örülünk annak, hogy e mostanság lopástól és korrupciótól ölelt kis ország lakóinak legalább ennyi örömben van részük. Csupán Szijjártó Péternek üzennénk, minden puffogás és károgás nélkül: egyetlen stadion sem rúgott még gólt, de még kapura tartó lövést sem védett ki soha.