Két anya, két levél
Két édesanya leveléből fogok idézni: mindkettőjüket megrázta a közeli múltban történt győri kettős gyermekgyilkosság. Péterfy-Novák Éva író Varga Judit igazságügyi miniszterhez nyílt levelet intézett, amely szigorú hangvételű és számon kérő jellegű (részlet):
(...)„Szeretném, ha válaszolnál arra, hogy a féléven belül három „családirtás” elegendő indok-e arra, hogy legalább résnyire kinyisd a szemed, hogy átértékeld a lekezelő, lenéző kommunikációdat ezzel kapcsolatban. Szeretném, ha magyarázatot adnál arra, hogy ki a felelős a 2019. december 15-én Győrben elkövetett család-irtásért.(…) Azt mondd meg nekem, drága Judit, kedves földim (aki anya, asszony, nő vagy), hogy rajtad kívül kik azok (ha lehet kérnem, név szerint), akik úgy vélik, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikálása veszélyes a társadalomra, akik szerint többek között a 31. cikk (amit azonnal idézek is, hogy figyelmesen elolvashasd), nem más, mint politikai hiszti.(…) Ez az a szint, amikor ki kell állnod, elnézést kell kérned, és azonnal kampányolnod kell a ratifikálásért.”(…)
Varga Judit postafordultával határozottan és szikár tömörséggel válaszolt (teljes levél):
„Visszautasítom, hogy két gyermek borzalmas halálát alantas politikai haszonszerzésre akarják felhasználni. Anyaként és igazságügyi miniszterként, mint minden jóérzésű embert, engem is lesújtott a győri gyermekgyilkosság tragikus híre. A vonatkozó magyar jogszabályok megfelelnek az Isztambuli Egyezmény követelményeinek, konkrétan az említett 31. cikknek is. Mindez persze nem elégséges, ha ilyen tragédia előfordulhat. Átfogó kormányzati vizsgálat elrendelését kezdeményezem a felelősség tisztázása érdekében, hogy egyértelműen kiderüljön, a konkrét tragikus esetben mulasztott-e bármelyik állami szerv vagy annak alkalmazottja. Őszinte részvétem az Édesanyának és az egész családnak!”
Feltétlen híve vagyok a nyílt vitának, és nem áll távol tőlem az éles fogalmazás sem. Természetesnek tartom, hogy a két „levelező” édesanyát is nagyon felkavarta a tragikus esemény, de azt már kevésbé értem, hogy az adventi időszakban – hét nappal karácsony előtt – miért kell egymást jól kiosztani a közösségi média felületén. Két felnőtt gyermek apjaként és három kisfiú nagyapjaként nekem nem jutott eszembe a politika és az Isztambuli Egyezmény, hanem a megdöbbenés, a végtelen sajnálat és a tehetetlenség érzése árasztotta el a lelkemet. Sok minden átfutott az agyamon, amit nem osztok meg a nyilvánossággal: sem az írónővel, sem pedig a miniszter asszonnyal. És azt sem közlöm most a T. Olvasóval, hogy mi a véleményem arról, hogy Magyarország ugyan aláírta, de nem ratifikálta (nem iktatta törvénybe) az Isztambuli Egyezményt, amely a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szól. Most biztosan nem.
A levelek eltérő álláspontokat tükröznek, ezzel itt nem foglalkozom: az időzítéssel viszont annál inkább. Szerintem jelen pillanatban nem a politikai és jogi konzekvenciák leszűrése az első, hanem az, hogy valamennyire megnyugodjunk. A szomorú esettel kapcsolatos vizsgálat és a tanulságok levonása csak kiegyensúlyozott körülmények között és tárgyszerű módon végezhető el. Feldúlt lelkiállapotban, a közhangulat nyomásának engedve, kizárólag téves következtetésre juthatunk.
Tisztelt Hölgyeim! Kedves Éva! Kedves Judit! A vétlen kis áldozatok emlékére gyújtsunk még egy gyertyát!
