Kezdetben vala…

Mármint egy történelmi tragédia. Mondjuk az első világháború. Trianon. A második világháború. A vészkorszak.

Mikor kezdődtek? Pontosabban, mi volt az első jelzés, lépés, momentum? Az a halk gong, sípszó vagy éppen sikoly, ami elindította a vérfolyamhoz vezető siklópályát, vajon mi volt? Mi volt, amit már észre lehetett volna venni, meg lehetett volna hallani?

Vagy ilyen nincs? A tragédia olyan, mint a dudva: nő a természet törvényei szerint? Nincs mit tenni ellene?

(Kriszti évek óta, tavasszal, nyáron, ősszel járja a kertet és kihúz minden parlagfüvet még fűnyírás előtt. Nincs is a kertünkben egy szál parlagfű sem.)

Ne beszéljünk virágnyelven, ami a félelem nyelvtana!

Nézzünk egy konkrét példát!

Mikor kezdődött a holokauszt? Hol? Hogyan? Mivel?

Az általános antiszemitizmussal? Ugyan már! Az, kérem, évezredek óta hagyomány a glóbuszon és a Duna mentén. Mindig elő lehet kapni, ha az országvezetésnek bűnbakra van szüksége, mert el akarja terelni a figyelmet valamiről.

A zsidó származású személy igen alkalmatos bűnbak már kétezer éve. Nem részletezem miért, mert mindenkinek a könyökén jön ki. S akinek nem, az úgysem fogadná el a magyarázatot.

Nos, akkor jöjjön megint a kérdés: mikor kezdődött a holokauszt?

Meg lehet határozni?

Igen. Akkor kezdődött, amikor a mélyben pusztító fertőzést állami szintre emelték egy törvénnyel. A holokauszt a numerus clausussal kezdődött.

És ezzel meg is válaszoltuk a kérdést. A történelmi tragédiák mindig akkor kezdődnek, amikor egy ország vezetése, egy kormány állami szintre emeli a nemzeti szellem mélyén forrongó ellenséges indulatokat, tévképzeteket, előítéleteket.

Soha nem a népnek nevezett embertömeg a hibás.

Azoknak az embereknek a lelkében, akiket együtt nemzetnek nevezünk, nem csak ellenséges, netán gyilkos és öngyilkos indulatok, önzések, traumák zubognak. Ott rejtőzik bennük (bennünk!) a szolidaritás, a megértés, a segítés, sőt, még a szeretet érzése, kötelezettsége is. Egy kormány azt is „törvényerőre emelheti”, ahogy anno magyarhonban 1848-ban, 1956-ban meg is tette.

Oka van, ha nem erre épít, hanem a gyűlöletre.

Nos, rendben van. Eddig, mondjuk, világos a képlet.

De mit tehetünk, ha meghalljuk azt a bizonyos indító gongot vagy sikolyt, ami a tragédiához vezető út első jelzése?

Bármit. Minden megengedett.

Lehet, hogy ez kicsit keményen hangzik, de gondoljunk arra, hogy az első világháborúval, Trianonnal, a második világháborúval és a holokauszttal Magyarország évtizedekre tönkretette magát gazdaságilag, lelkileg, történelmileg.

Sokan felszisszennek.

„Tönkretette magát? Talán inkább tönkretették?”

Mondhatjuk így is. A vezetői tönkretették.

Pszichológusok nálam jobban meg tudnák indokolni, hogy még ma is a kutya Szerbia ellen boldog mosollyal halálba masírozó magyar bakáért zokogunk öntudatlanul, a lelkünk mélyén. Őérte, meg az utána következő száz és százezernyi félrevezetett honfitársunkért, akik egy hamis álomért vagy reményért, az idióta államvezetők miatt rothadtak csontvázzá a idegen földeken vagy váltak füstté.

És újra a kérdés: mit tehetünk?

Figyelhetünk. Figyelhetünk a jelre. Amikor az államvezetés először foglal rendeletbe, törvénybe bármilyen kirekesztést egy kisebbség, egy vallási közösség, egy társadalmi csoport, egy idegen embertömeg ellen, akkor nagy valószínűséggel tudható, hogy elkezdődött.

Ahogy Rodolfo mondta: „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” 

Figyeljük az államhatalom kezét!

Nem az nagyobb baj, ami tegnap megtörtént.

Az a nagyobb baj, hogy ugyanaz holnap is megtörténhet.

Nógrádi Gábor