Közönyös szörnyetegek lettünk?

Föld S. Péter 2019. március 19. 12:02 2019. márc. 19. 12:02

Sokakat sokkolt a jelenet, amelyet a híradók is többször is lejátszottak az elmúlt napokban. Két nádudvari lány brutálisan összevert egy harmadikat, arra kényszerítették, hogy megcsókolja a cipőjüket és megalázó szövegeket kellett mondania. Társát, egy ugyancsak fiatal lányt, „csupán” verbálisan bántották, őt fenyegetéssel vették rá, hogy felvételt készítsen barátnője megveréséről és a megalázásáról.

Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat, és ismételten elgondolkozzunk azon, hogy milyen világban élünk. Ám mostanra az is kiderült, hogy az esetnek számos - felnőtt - szemtanúja is volt, akik, ahelyett hogy segítettek volna a bajba jutott fiatalon, szó nélkül, közönyösen tovább mentek.

Eszembe jutott a néhány évvel ezelőtti történet, amikor síró babakocsit mutattak a híradóban, este vacsoraidőben. Pszichológusok állították össze a kísérletet, máshol is kipróbálták, s mint mondták, más országokban sem volt jobb a helyzet. Fényes nappal vették fel a jelenetet, a belváros közepén. A „csecsemőt” egy sírógép helyettesítette, ám azok, akik elmentek mellette, ezt nem láthatták. Csak annyit tudtak, hogy egy járdán magára hagyott babakocsiban keservesen sír egy gyerek. Hatan álltak meg két óra alatt, hogy odamenjenek a „csecsemőhöz”, és felhajtsák a pelenkát.

A többiek? Volt, aki mobiljával lefényképezte az eseményt, hátha jó lesz valamire - elküldeni barátoknak, feltenni az internetre. Mások még ennyi fáradságot sem vettek, elfordították a fejüket, mentek tovább a dolgukra. Hirtelen mindenkinek nagyon sietős lett.

Ilyenek vagyunk, gondoltam akkor rosszkedvűen. Közömbösek, szőrösszívűek. Elmegyünk mások gondjai mellett, futunk a pénzünk után – igaz, a pénzünk is mintha futna előlünk mostanában.

De azért ne ítélkezzünk felületesen, mert a világ mégsem ennyire egyszerű. Ausztráliában élő barátom mesélte, hogy náluk mi a helyzet. Ő, ha egy síró kisgyereket lát a bevásárlóközpontban, olyat, akiről a vak is látja, hogy elkeveredett valahol a szüleitől, a világért sem menne oda hozzá. Hanem amilyen gyorsan csak lehet, keres egy eladót, vagy egy biztonsági őrt. Bárki áruházi embert, és őt kéri meg, hogy segítsen megtalálni a gyerek hozzátartozóit. Ő, mint civil ugyanis ezt nem teheti meg, még baja esnék. A múltkor is volt ilyen, mondta, akkor egy középkorú úr keveredett gyanúba, hogy molesztálni akarta a gyereket. Alig tudta tisztázni magát.

Ilyen lett a világ, gondoltam akkor magamban, ilyenné tettük.

De azért másmilyen is maradt valamennyire. Néhány nappal a babakocsis tévériport után, nem messze a házunktól, egy autó alól keserves nyivákolás hallatszott. Mire odaértem, már többen tanakodtak, hogy mit lehetne tenni a kiscicákkal. Merthogy két kiscica nyávogott a parkoló kocsi alatt, az anyjuk eltűnt, talán elpusztult. Egyre többen lettünk, és majd mindenkinek volt valamilyen ötlete, hogyan is kellene megmenteni szegényeket. Nekem mennem kellett, dolgom volt, de három órával később, egy dobozban láttam a néhány hetes kiscicákat. Gondos kezek árnyékos helyre tették őket, kis tálkában tejet is öntöttek nekik, és felváltva vigyázták a csöppnyi jószágokat, nehogy bajuk essék. Mindjárt jönnek értük az állatvédők, mondta valaki.

Csak annyit akartam mondani, hogy a helyzet talán mégsem reménytelen. A világ bonyolult, és nem biztos, hogy olyan rosszak vagyunk, mint amilyennek időnként mutatjuk magunkat.