Lakájmédia, papagájkommandó
Belenéztem a pártállami híradóba. Ne kérdezzék, hogy miért, ne mondják, hogy magamnak kerestem a bajt. Az én pénzem is benne van, időnként megnézem, hogy mire költöm. Már nem bosszankodom ezeken a műsorokon, röhögök rajtuk, és úgy nézem őket, mintha egy múzeumban soha nem volt, vagy régen kihalt állatokat látnék.
A rendszerváltozás után azt reméltük, hogy többé már nem lesz ilyen híradó. Hogy a pártállammal együtt kihalt ez is. De van, ráadásul a mi pénzünkön. Mi dobjuk össze a lóvét, hogy legyen miből hazudni a mi képünkbe.
Azt a pártállami propagandát, amit most híradóként adnak el nekünk a pártállami médiában, nem túl bonyolult összerakni. Ember sem kell hozzá, újságíró végképp nem. Mindössze egy központ kell, ahol minden nap, a reggeli eligazításon megmondják, hogy aznap miről mit kell gondolnunk. A megfogalmazásra, képi megjelenítésre sem kell odafigyelni, mert a pártállami híradót már úgyis csak a totálisan lebutított agyúak nézik, nekik meg úgyis mindegy, hogy mit látnak, hallanak. A lebutított agyúaknak nem számít, hogy mit mondanak, és mit mutatnak nekik – a sörüket és a csipszüket úgy is el tudják fogyasztani. Böfögni is tudnak a képernyő előtt, hír sem kell hozzá.
Elég néhány hívószó, mint például Brüsszel, Soros, migráns. Ezeket bele kell tenni egy szógenerátorba, majd ami kijön, azt az ügyeletes robot felolvassa. Időnként be lehet hívni egy politikusnak, vagy szakembernek látszó robotot, és úgy tenni, mintha kérdeznének tőle valamit.
De ez se fontos. Semmi sem fontos, kivéve az, hogy folyamatosan hazudjanak. Az sem baj, ha nem hihető a hazugság – ha sokszor mondják, mindig lesznek olyanok, akik elhiszik.
Azért a helyzet mégsem teljesen reménytelen. Az aljasságot is lehet jól csinálni, de ez a szánalmas, szerencsétlen papagájkommandó szerencsére ezt is rosszul csinálja.
