Le Hájim, Alice! Az életre!

Vannak lelkek, akiknek bizonyos értelemben valóban megváltás a halál – ha mondhat ilyet egy élő arra, aki már elment. Több hónapja már, tavaly novemberben írtam le: „ma meghalt Alice, a nővérem. Hirtelenjében föl sem tudom fogni. Még akkor se, ha csupán villanásnyi volt az idő, amit együtt töltöttünk, együtt tölthettünk. Ebben az élet nevű játékban ő húzta a rövidebbet.” Ennél többet akkor nem tudtam írni róla, mert belém fagytak a szavak.

Most, amikor újra a szemem elé került ez a pár sor, már tudom folytatni. Nem, nem akarok hazudni, én kerestem meg az akkori írást. Megkerestem, mert nem kívánom senkinek az ő sorsát. Megkerestem ezt a pár sort, talán azért, mert azt, amit a történelem óriási, nyikorgó kerekének lassú és kegyetlen fordulása láttán akkor csak lehetett volna, most már kötelező elmondani! Mert ez a végtelenül érzéketlen, lomha kerék most megint afelé törekszik, hogy pusztítson. Értelmetlenül pusztítson! És ne legyen köztünk félreértés, emberek, ezt a kereket mi görgetjük! A mi kötelességünk hát jó irányba fordítani!

Alice születésekor vészterhes idők jártak Európában. A győzelemittasan terjeszkedő fasizmus kiterjesztett szárnnyal várta, hogy élesre fent karmával, horgas csőrével lecsaphasson. A náci felsőbbrendűség, a fajelmélet elől Budapesten élő édesanyja és édesapja a zsidók egyetlen menedékét választotta, Franciaországba mentek, hogy ott majd beálljanak az ellenállók közé, és megvívják önnön szabadságuk harcát. Még csak közel sem jutottak hozzájuk, előbb gyűjtötték be, majd toloncolták ki őket Franciaországból vissza Magyarországra, mintsem találkozhattak volna az ellenállókkal.

Alice már Budapesten született meg 1942-ben, de a francia „kirándulás” emlékére ezen a néven anyakönyvezték. Nem sokáig lehetett együtt a család, néhány hónapos korában édesapját, Fried Mihályt munkaszolgálatra hívták be, hogy azután valamikor valahol Ukrajnában haljon meg. Senki nem tudja, hol nyugszik. Alice összesen egy fotót őrzött róla, ő édesanyja karjában néhány hónaposan, és a mellettük álló édesapja megpróbálja mindkettőjüket óvón átölelni. 

Ez az óvó ölelés, ez a régi, megbarnult fényképen is átsütő biztonságra tett néma ígéret volt az, amit a nővérem egy életen át keresett, de sohasem találhatott meg igazán. Úgy vették el tőle, ahogy a ragadozó lopja ki a gyengébb szájából az éhét csillapító falatot, hogy aztán az egész prédával együtt jó messzire elfusson. 

Miután édesanyánkat zsidó származása miatt deportálták, az aprócska kislány a nagyszüleihez került. Ők meg később vele együtt a gettóba. Alice kisgyermekkora nem a biztonságról szólt. Hogy mégis megmenekült, ma már mondhatnánk, csodával határos volt. Sokszor elmesélte, és a fájdalmas emlék ellenére mindig jókat derült rajta. Merthogy a „jó alvókája” mentette meg. Nagymamája ugyanis egy hátizsákba pokrócot tett, amibe becsavarta, amivel betakargatta. Mikor a nyilasok értük jöttek, hogy a Dunapartra tereljék őket, a hátizsákot letették vele, az ott maradt a gettóban Alicéval együtt. Ő a történésekről semmit nem tudott, édesdeden átaludta az eseményeket. Hogy innen végül hogyan is került egy amerikaiak által működtetett árvaházba, sosem mondta el. Talán ő sem tudta. Mindenesetre ott kijelentette, hogy balerina akar lenni. Egy darabig járt is balettozni, míg végül a koncentrációs táborból hazaérkezett édesanyánk rá nem talált. 

Alice még egy darabig járt a Balettintézetbe, aztán – ezt megint csak az ő elbeszéléséből tudom – eltanácsolták, mert „kövér”. Ez csak azért volt hihetetlen számomra, mert még túl a hetvenen is szép, formás teste volt. Persze a balett iránti szerelme megmaradt, engem is ő ismertetett meg a műfaj csinjával-binjával. Meg sokakkal, másokkal, újságírókkal, művészekkel. Akikkel csak találkoztunk, mindenhol bemutatott: „ö itt a húgocskám”.

Előbb azonban arról, hogyan is fonódott össze a mi sorsunk néhány pillanatra. 

A koncentrációs táborból hazatérő anyánk, és a frontról, vagy ki tudja honnan hazaérkező apám a ceglédi vasútállomáson találkozott össze. Hogy apámnak mi tetszett meg a csontsoványra fogyott, egy szál pokrócba vacogó asszonyban, sohasem tudtam megfejteni. Mindenesetre összeházasodtak, és beköltöztek abba a társbérletbe, amit édesanyám kapott kárpótlásként az Országos Zsidó Segítő Bizottságtól. Én már oda születtem. Néhány hónapig Alice is velünk lakott, ám ahogy a megaláztatásoktól és a kegyetlenségektől meggyötört anyám egyre inkább elveszni látszott az életben, a nővéremet intézetbe küldték. Csak szünidőben jött haza. Nagyon szeretett velünk lenni, mert a család mindennél fontosabb lett a számára, az a család, amelyik igazából sohasem lehetett az övé. Apám és anyám házassága végül ripityára tört, még az sem segített rajtunk, hogy közben megszületett a húgom is. Rövid néhány napra újra egy helyre kerültünk. Ekkor történt, amit Alice oly sokszor elmesélt, valamit „ellopott” a játékaim közül, és apám úgy pofonvágta, hogy a falig repült. Mindenki sírt, vége volt a néhány órás boldogságnak. Aztán éjszaka Alice arra ébredt, hogy apám ül az ágya szélén, és simogatja az arcát. Bocsánatot kért tőle a pofonért. Alice talán még szeretni is tudta volna, egy kicsit elvállalta volna őt az annyira hiányzó apja helyett. Ám nem így történt. Alice visszament az intézetbe, anyám a húgommal vidékre költözött, én pedig apai nagymamámhoz kerültem.

Legközelebb akkor találkoztunk, amikor ő már nagylányként, aki elvégezte a 8. általánost is, értem jött, hogy egy gyűlölettel teli válóper végén kimondott ítélet szerint kéthetente láthatásra vigyen az anyámhoz.

Alice nagyon okos volt és nagyon művelt. Autodidaktaként minden lehető könyvet elolvasott, a bizonyítványai mindig színtiszta jelesből álltak. Talán ezért is volt szörnyű az a jelenet, ami a szemem előtt játszódott le egy ilyen látogatáskor. Alice Budapest egyik legjobb gimnáziumába járt, a III. osztályt végezte, akkor is kitűnő bizonyítvánnyal. Anyám mégis azt mondta neki, nem tudja tovább gimnáziumba járatni, el kell mennie dolgozni. Alice keservesen sírt, zokogott. Én vele sírtam, anyánk meg velünk. De hajthatatlan maradt. 

Alice elment dolgozni, és estin leérettségizett. Aztán anyám zsidó szokás szerint még azt is elintézte, hogy férjhez menjen egy olyan férfihoz, aki „fülig szerelmes volt bele”. Csak Alice nem szerette igazán. Szült neki két gyereket, de, ahogy tehette, elvált tőle. Végre, életében először szabadnak érezhette magát, mert a férfiban volt annyi tisztesség, hogy a nyomorúságos szoba-konyhás lakást ott hagyta neki. No, és az egyik kislányt. A másikat vitte magával. 

Alice-szal nagyon sokáig nem találkoztunk. Már én is dolgozó, két gyermekes anya voltam, amikor újra beszéltünk egymással. Egy egész életet elmesélő beszélgetéseink sokszor az éjszakába nyúltak. De volt, hogy sokáig csak hallgattunk egymás mellett. Értettük egymást így is. Mert vannak dolgok, amiket nem lehetett elmondani, és vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani. 

Aztán Alice újra férjhez ment, így ezek a beszélgetések és hallgatások megint elmaradtak. Legközelebb azután találkoztunk, hogy a nővérem újra egyedül maradt, meghalt a választottja.

Akkor már nagyon elveszettnek, magára maradtnak tűnt. Beköltözött egy zsidó szeretetotthonba, ott élt haláláig. Tudtam, hogy ennivalóban nem szenved hiányt, mégis azt mondtam neki, menjünk le a sarki közértbe, válasszon magának, amit csak akar, én kifizetem. Sok minden hülyeséget vásároltunk össze, gondolom legnagyobb részük végül a kukába került. Alice azt kérte, mégis inkább a pszichológushoz kísérjem el, az sokkal fontosabb. Elkísértem a kerületi rendelőbe. A pszichológus úgy ordított vele, hogy még a csukott ajtón át is kihallatszott:

• Hová akar maga menni?! Hová akar maga megint utazni?!

• Hát Izraelbe. Mondtam, hogy nemsokára kimegyek – mondta nővérem szelíden.

• Dehogy megy maga sehova! Tudja jól, hogy a sarokig nem tud elmenni! Hagyjon már ezzel a hülyeséggel! Mindig ezzel jön!

• De, én megyek – mondta csendesen Alice.

Én pedig ott ültem összeszorult gyomorral, tehetetlenül. Aztán Alice kijött az ajtón, rám nevetett, és azt mondta: „Nem hiszi el, pedig én menni fogok! Meglátod!”

Végül elment. Nem az Ígéret Földjére, annál sokkal messzebb. Az ő külön bolygójára. Oda, ahol igazi családja volt, apja és anyja, akik szerették, lesték minden gondolatát. Oda, ahol táncolhatott kedvére, és – ahogy mindig is szerette volna – olyan híres lehetett, mint senki más azon a világon. Ahol az esze, tudása és végtelenül jó humora, megértő szíve és kedvessége mindenki hasznára válhatott. Ahol minden kék volt, mert ő azt szerette a legjobban. Ahol szabad lehetett kedve szerint, nem taposta el a történelem.

Hogy miért mondtam most mindezt el? Mert Alice üzent. Üzent a kék éggel, a szomjazó virággal, a csepp vízért hálás darázzsal, a zöld lombokkal, sőt, még a jégesővel is, hogy vigyázzak a világra! Megint ordas hadak szaggatják emberek, gyerekek életét darabokra. Az atomerőmű blokkjaiban szunnyadó, világfelfaló sárkányok ébredeznek, újra támadni készülnek. Vigyázzak az emberekre, az elesettekre, a gyengékre és a gyerekekre, mert Magyarországon ma ez nem divat. Itt legázolják a gyengét, semmibe veszik a múltat és a jövőt. Percemberek diktálják a tempót egy országnak, hogy megint a szakadék aljába lökjék azt. És a csontig butított nép gazsulál nekik. 

Igen, megértettem az üzenetet! Ami rajtam áll, megteszem! Le Hájim!  Az életre, Alice!