„Legyünk – mindentől függetlenül – a békesség, az elfogadás hívei, a gyűlölet ellenfelei”

Milyen lelkiállapotban éri a karácsonyi ünnep, az új esztendő közeledte a magyarokat és az országot? Mit mondana, ha számvetést kellene készítenie arról, mi történt az idén a lelkünkkel, a morálunkkal, a humánumunkkal?

Nagyon nehéz pontos látleletet kiállítani. Én azt hiszem, hogy addig, amíg valami rendkívüli meg nem állítja az embert, addig abba az irányba megy, amerre elindult – ha ez az irány rossz, akkor még egy darabig a rossz irányba megy tovább, de ez fordítva is igaz, ha jó irányt vett, akkor abba az irányba tart az útja. És az ország többsége nem igazán ment minden szempontból a jó irányba. De hát értem én: amikor egy ország kormánya szolidáris, akkor az emberek ezt látják, ezt is tanulják, ezt tartják dicséretes dolognak. Akkor szeretik a szegényeket, befogadják a jövevényeket, s úgy érzik, hogy jót teszek, ha ezekben a kérdésekben az ösztöneikre, vagy pontosabban a jó ösztöneikre hallgatnak. Mert persze az embernek vannak önző ösztönei is. A rossz irányba elindult ember pedig mindaddig abba az irányba fog továbbmenni, amíg valaki rá nem ébreszti arra, hogy rosszfelé megy. Én azt látom, hogy az emberek azért „sorosoznak” újra és újra, azért éreznek a bevándorlókkal, szegényekkel szemben haragot, gyűlöletet, mert ezt szólaltatják meg a lelkükben. Ahhoz pedig óriási lelkierő kell, hogy valaki szolidáris legyen, miközben legfelül ellenségeskedést, gyűlöletet sulykolnak belé.

Mi ennek a szép karácsonyi időszaknak az üzenete?

Ennek az ünnepi időszaknak a nagy üzenete a zsidóságban és az ebből kinőtt keresztényégben az, hogy a világosság, a mécses a sötétségben fénylik. A sötét háttér hívja elő a gondolatot, hogy meg kell gyújtani a mécsest, azt, hogy nem sopánkodunk azért, mert a világ rossz, hideg, ellenséges. Eljött a mi időnk, rajtunk múlik, hogy így marad vagy sem. Mert nem az a baj, hogy van önzés vagy szeretetlenség. Az a baj, ha az emberek nem érzik magukat motiváltnak, hogy cselekedjenek ezzel szemben.

A karácsonyt lehet a szeretet ünnepének is nevezni. Ilyenkor igyekszünk félretenni a rossz gondolatainkat, és próbálunk jót cselekedni. Nem álszent kissé, hogy csak ilyenkor jön elő az emberek többségéből az igazi humánum?

Láttam én szép példákat is arra, hogy az emberek felemelték a fejüket. S mintha az elmúlt évben némi változás be is következett volna ebben. Az emberek hihetetlen erővel várták, vágyták, hogy a különböző nézeteket vallók fogjanak össze a jó dolgokért. Azt üzenték, hogy tessék átállítani az energiákat az értelmes célok érdekében. Hit és remény. Külföldön – például az északi országokban, a többi között Norvégiában – sok példáját láttam annak, hogy függetlenül attól, kinek mi a nézete, az emberek összefogtak a jó ügyekért. Itthon is vannak erre példák. Éppen a legszegényebbek megsegítése ilyen dolog. Mindenféle rendszerváltás kárvallottjainak segítése, a cigányok megsegítése. A cigánykérdés a rendszerváltás óta tapodtat sem mozdult előre. Szegény roma testvéreink a mindenkori ellenszenv csapdájába szorulva, az iskolában szegregációval, a munkahelyeken hátrányos megkülönböztetéssel találkoznak, s különösen vidéken nagy a szegénységük, az elmaradottságuk. Most is onnan jöttem, Márokpapi, Beregdaróc, Gemzse, Gulács vidékéről, ahol mindenféle veszedelem és szomorú dolog sújtja az embereket. 

Ahol – tegyük hozzá – az egyesület által fenntartott oktatási és szociális intézményeket minden lehetséges módon vegzálja a hatalom, miként önt, az egyesületét és az egyházát is.

De itt is láttam példáit a segítségnek az idén is. Gyűjtések voltak, annak ellenére, hogy az emberek egyre szegényebbek. Döbbenetes, hogy ma Magyarország lakosainak a 74 százaléka az európai létminimum alatt él. És mégis, például a Mikulásgyár gyűjtése nyomán nagyon sokan adakoztak. Hihetetlen mennyiségű tartós élelmiszert, ruhát lehetett összegyűjteni, pedig a kormány ezt is, mint mindent, ami érték, megpróbálja a karmai közé kaparintani és odaadni a klienseinek, a tőle függés feltételévé tenni, hogy ki kaphat és ki nem. A segítség példái is a sötétséggel való dacolás, a fénynek a sötétség elleni küzdelméből fakadnak.

Akár lesz kormányváltás, akár nem, óhatatlan, hogy az ország egyik fele nagyon rosszul fogja magát érezni, számítani lehet az emberek közötti, talán a gyűlöletig fokozódó szembenállásra is. Mit lehet tenni ez ellen? Mit tehetünk, hogy ne essünk a gyűlölet csapdájába mi magunk is? És hogy megőrizzük a lelki tisztaságunkat?

Maradva az előbbi képeknél: vannak dolgok, amikben változás csak akkor következik be, ha az ember maga, az egyén szintjén dönt arról, hogy kiszáll abból, ami a környezetére jellemző. Ma a gyűlölködés a jellemző, de én elkezdhetek nem gyűlölködni, még ha a másik gyűlölködik is. Próbálni kell a rosszat nem rosszal viszonozni. Erre lehet várni, arra, hogy valaki elkezdi abbahagyni, s meghirdetni, hogy jóindulatú, figyelmes és elfogadó azzal is, aki a kárát akarja. Nagyon komoly ellenpróba az, ha háború idején is a béke pártján vagyok, ha tudatosan képviselem ezt, s ha a béke idején is a békességet preferálom, s nem megyek bele semmibe, hogy tovább tudjam vinni a békességet. Állhatatosnak kell lenni. Legyünk mindentől függetlenül, a békesség, az elfogadás hívei, a gyűlölet ellenfelei! 

Ehhez valóban óriási lelkierő és állhatatosság kell. Nagyon nehéz megtalálni az utat.

Két kiváló példát tudok erre mondani. Az egyik a Herényi Károly által indított Balaton környéki mozgalom, a Mosolygó Balatonföldvár mozgalma. Ők elhatározták, hogy csak azért is derűsek lesznek és kedvesek, és ehhez tartják magukat. Vagy ott van a Tóth Zoltán budaörsi olvasócsoportja által indított Olvassunk és főzzünk mozgalom, amiben egyébként az Oltalom Karitatív Egyesület is benne van. Ennek lényege, hogy ahol lehet, alakuljanak pár fős csoportok, amelyek nem építve felsőbb támogatásra, maguk fognak össze, és legalább havonta egyszer megfőznek egy ebédet egy rászoruló családnak. Ha többjük van, akkor többet főznek. És azt tapasztalom, az embereknek nagy kedvük támad arra, hogy többet tegyenek. Egy jó értelemben vett verseny indult el: aki többet tud adni, az többet ad, mert adni jó, tenni jó. A budaörsiek is ilyenek, nem egy családnak, hanem többnek is főznek. Az állhatatos, jó embereken múlik mindez, őket mások is követik.

Én úgy látom, ha egyszer vége lesz ennek a gyűlölettel teli rémálomnak, amiben immár bő tíz éve élünk, akkor a gazdaságot, a jogrendszert stb. gyorsan helyre lehet majd hozni, vissza lehet billenteni a normális kerékvágásba. Ugyanez azonban szerintem nem mondható el az emberek lelkében, moráljában, humánumában okozott károkra. Ön szerint hogyan és mennyi idő alatt lehet ezt helyrehozni?

Van, aki azt mondja, hogy nagyon hosszú idő kell hozzá. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy ez is attól függ, mennyire állhatatos az, aki belekezd. Ugyanis hihetetlenül gyors lehet az eredmény. Nem azt mondom, hogy mindent felejtsünk el. Hiszen vissza kell valamilyen módon állítani az alkotmányosságot, a gazdasági rendet, az ellopott dolgokat vissza kell adni, s az embereknek felelniük kell a tetteikért. De ezt úgy is meg lehet tenni, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: ez nem bosszú, hanem egyszerűen ilyen az élet rendje. Az sem lenne jó, ha gyávaságból vagy ál-békességkeresésből nem mernénk azt mondani azoknak, akik köztörvényes bűnözőként használták a maguk javára a politika eszközeit, hogy csak így tovább. Ennek ugyanis az lenne üzenete, hogy az egymást váltó kormányok úgyis csak ezt csinálják. De most az az üzenet kell, hogy ennek véget vetünk, többé nem tűrjük, hogy bárki is meglopjon, elvegye a jogainkat, a lehetőségeinket. Már attól más lesz, hogy akár csak beszélünk minderről. Így tudjuk igazságosan képviselni és visszamenőleg helyreállítani a dolgokat.

Min múlhat ez?

Ehhez bátorság kell. Hogy azt üzenjék nekünk: nem arról van szó, hogy az egyik tolvaj helyett egy erősebb másik kerül a nyeregbe. Kerüljön végre olyan, akinek a célja nem önmaga hatalmának bebetonozása, hanem az ország felemelése. És igen, ez kell, mert vezető pozícióból sereghajtóvá vált Magyarország. Van hová visszakapaszkodni, van milyen sebeket begyógyítani. Visszatérve az időfaktorra: ha sikerül ötleteket adni, s abból jó versenyt csinálni, hogy ki tesz többet, akkor a sebeink hihetetlenül gyorsan be fognak gyógyulni. Ha nem, akkor sem kell kétségbeesni. Szisztematikusan el kell indítani folyamatot, és bebizonyítani az embereknek, hogy érdemes a jót csinálni.

Ön biztos abban, hogy a széles tömegek is értik ezt?

Az egyéni haszna az embernek megint csak az, hogy adni jó. A jó irányba haladni, szeretni az embernek a hazáját, dolgozni azon, hogy helyreálljon, jó. És ez tiszteletet érdemel. Azok is tiszteletet érdemelnek például, akik a felszabadulás után, a romokból építették újjá az országot, akármi is volt utána. Kár, hogy nem csupán ennek a szolgálatába álltak sokan, hanem a hatalmukat próbálták meg visszafordíthatatlanná tenni. Most pedig egy kapzsi és nyers kapitalizmusból kell egy emberséges, szolidáris piacgazdaság felé haladni. Hadd menjen ez is előre, de közben értsük meg, hogy értünk, emberekért van mindez. Az nem lehet, hogy az egész nemzet egy szűk kisebbség gazdagságát és jólétét szolgálja.

Lát erre törekvéseket?

Látok. Igen, vannak, akik elszigetelten ezt csinálják, bár nem látják a jó mintát, de mégis cselekednek. Éppen a világ végén, Márokpapiban, a karácsonyi ünnepségen az igazgatónő hihetetlen energiával, még a határon túl is körülnézve, szedett össze darabonként a műsorhoz ruhákat, amikben táncoltak a lányok és a fiúk. A gyerekeken éreztem azt, hogy megértették, miről van szó. Olyan iskola ez, ahol a hangsúly a felzárkóztatáson van. Voltak olyan végzősök, ahol baba született az elmúlt időben, de őket sem az ítélkezés, a megbélyegzés, a kirekesztés fogadja, pont ellenkezőleg, bátorítják őket arra, hogy már családosként is fejezzék be a tanulmányaikat. A végzős diákok között több olyan van, aki menet közben szülő lett. Még egy ilyen plusz terhet a nyakukba vettek, ami tovább fokozza a nehézségeiket, de a tanárok hihetetlen energiával, szeretettel veszik őket körbe. Van olyan tanárunk, aki ötkor indul el a határon túlról, átgyalogol a határon, majd mi felvesszük és elvisszük az iskolába. Évek óta a határon túlról járnak át hozzánk tanítani. Korábban mi mentünk oda, most már ők jönnek ide, hozzánk, oktatni. Pedig nem a világok világa, amit mi biztosíthatunk a számukra, hiszen mi is évek óta keményen küszködünk azért, hogy talpon maradjunk, az az ezer ember, aki az iskoláinkban, szociális intézményeinkben, a gyerekvédelemben dolgozik, megkapja a fizetését. És az emberek mégis lelkesen dolgoznak, bár tudják, hogy milyen nehéz még a minimumot is előteremteni. Szép példái vannak ennek is. Minden azon múlik, hogy vannak, akik hisznek – nem vallási hitről beszélek, hanem a bizalomról és a jóindulatról. A hit építőeleme, hogy bízom-e a láthatatlan dolgok megvalósításában és elindulok-e az úton, akkor is, amikor még az nem is látszik. A Biblia a magvetéshez hasonlítja ezt: van egy olyan időszak, amikor a mag még a föld alatt bújik meg, de a hit az, hogy nem tartom értelmetlen dolognak beleszórni a vetőmagot a barázdába. Kikel, van türelme hozzá.

Ön optimista lenne?

Nem is tudom, mi vagyok. Mi a pesszimizmus? Mi az optimizmus? Az optimista az, akit a pesszimizmusa nem gátol meg abban, hogy cselekedjen.

Hogyan tud ilyen maradni akkor, amikor a regnáló hatalom minden eszközzel küzd ön, önök ellen, megvonva minden lehetséges támogatást, visszatartva még azt is, ami törvény szerint jár? Hogyhogy még bízik a boldogulásukban?

Én sem tudom, hogyan boldogulunk, de amíg csak lehet, mindenképpen tenni akarjuk, ami a teendőnk. Mi arcokat látunk, konkrét sorsokat, gyerekeket, családokat, akiknek szükségük van a segítségre. Nekem nem menekültek jelennek meg az ajtóimnál, hanem konkrét személyek, akiknek a nevét is tudom, akiknek az arcát is látom, és akiknek a történetét is ismerem. Ez nem elméleti kérdés, ez embereket érint. Nem a múltban volt nagy történetekért kell lelkesedni – akár a bibliaiakban –, hanem a mában jelentkező, konkrét ügyekben kell hinni és helyt állni!

Mit üzen az olvasóinknak?

Csak ismételni tudom önmagam: azt üzenem a Hírklikk olvasóinak, hogy legyenek ők azok, akik elkezdik a változást, és akik azt hirdetik, hogy nem valakinek az érkezésére kell várni, hanem valakivé kell lennünk. Mi legyünk az a valaki, akit vártak. A hit sokszor az önmagunkba vetett pozitív hit abban, hogy elhiszem: döntően rajtam múlnak a dolgok. Ekkor lesznek majd társaim, akik mellém állnak, de addig is teszem, amit a lelkiismeretem diktál, amíg senki sincs még mellettem. Mindenkinek kívánom, hogy legyen sok öröme ebben, mert sok szép van abban, amikor elindítok valamit, s látom, hogyan lehet rábízni azt a többiekre is.