Lopakodnak a harmincas évek – és nem csak Magyarországon

„Most, 30 évvel később a harmincas évek politikája még mindig hat a volt keleti tömbben: Lengyelországot tekintélyelvű jobboldali, a reakciós katolikus egyházhoz szorosan kötődő kormány vezeti, Jugoszlávia szétszakadt maradványaiban törékeny béke van, és Magyarországot ma a büszkén illiberális Orbán Viktor kormányozza, aki azon van, hogy rehabilitálja Horthy Miklós volt erős embert” –  olvasható a The Washington Post cikkében, amely szerint ezekben a politikákban közös, hogy tekintélyelvűek és társadalmilag reakciósak.

„A harmincas évek politikája még mindig játszik Kelet-Európában” címet viselő véleménycikk szerzője, a publicisztikai rovat helyettes vezetője, Jackson Diehl visszaemlékszik arra, hogy mit írt  a berlini fal leomlásának napján: „A Szovjetunió által a befolyási övezet országaira kényszerített kommunizmus elnyomta azt a politikát, amely a keleti tömb államaiban a második világháború előtt mozgatta az eseményeket. Ám a fal leomlása után ezek az áramlatok lassan újra megjelentek”.

Példa erre egyebek között Lengyelország, ahol a Szolidaritás a háború előtti pártokra emlékeztető liberális és nacionalista frakcióra esett szét; Jugoszlávia, ahol ismét a felszínre kerültek az etnikai ellentétek; és Magyarország, amely újra felfedezte a maga nacionalizmusát és Romániával szembeni ellenségességét.

Most, 30 évvel később a harmincas évek politikája még mindig hat a volt keleti tömbben, s ezek a politikai mozgalmak néha összetalálkoznak a mai modern nyugat-európai populistákkal, ám kulcsfontosságú vonatkozásokban mégis inkább a XX. századi elődeikre hasonlítanak. Tekintélyelvűek és társadalmilag reakciósak. Sok háború előtti szörnyűség, mint az irredentizmus és az antiszemitizmus tovább él a mainstream politikában.

A szerző számára meglepő, hogy milyen mértékben él tovább a kommunista éra politikája. Mint írja, 1989-ben meggyőződése volt, hogy a szovjet típusú totalitarizmus idegen eszme, amelyet kívülről ültettek be, és eltűnik majd azokban az országokban, amelyek közelebb lesznek Berlinhez, mint Moszkvához. Ám a kommunista uralom hagyatékának egyes részei tartósnak bizonyultak, mert nagyon is jól illeszkednek a visszatérő illiberális mozgalmakhoz.

Ami fennmaradt: média, korrupció

Az egyik ilyen elem az, hogy az állami televíziót propagandára használják fel. Magyarország még Lengyelországnál is messzebb ment ebben, amennyiben Orbán nem csupán az állami tévét használja propagandára, hanem állami források és baráti üzletemberek segítségével szinte teljesen felszámolta a független médiát.

További fennmaradt elem az elterjedt korrupció. A keleti kommunizmus erkölcsileg nihilista világában a közlekedési rendőrtől a párttitkárokig mindenki úgy érezte, kihasználhatja a rendszert a maga javára. És ez aggasztó mértékben nem változott, véli a szerző. Számos példával illusztrálja ezt, megemlítve egyebek között a The New York Times minapi cikkét, amely szerint az uniós támogatások Orbán Viktor rokonait és barátait gazdagítják.

Ám a legalattomosabb kommunista csökevény talán a történelem lopakodó átalakítása. A háború és Nyugat-Németország denácifikálása után a magyaroknak, lengyeleknek és a többieknek azt mondták, hogy nem viselnek felelősséget a fasizmusért, vagy a holokausztért, és ezeket a történéseket a kapitalizmus bűneként mutatták be. Ezt a politikát követik most a mai kormányok: erre a legjobb példa Lengyelország, ahol büntetendővé tették a holokauszt olyan ábrázolását, amely felelősnek tekinti a lengyeleket a történtekért, emlékeztet a szerző, aki a német AfD példáját is megemlíti.

„Kelet-Európa persze most sok szempontból sokkal jobb helyzetben van, mint 1989-ben volt. Az emberek jóval nagyobb jómódban, és a lopakodó tekintélyelvűség ellenére sokkal nagyobb szabadságban élnek, mint 1989-ben” – állapítja meg azért a szerző. Ugyanakkor úgy véli, hogy az a 30 évvel ezelőtti berlini hétvége ma kissé naivnak tűnik: „Alábecsültük a szovjet kommunizmus által kialakított kultúra szívósságát és a történelemhez való visszatérés nehézségeit”.