Ma tíz éve koronázták miniszterelnökké Orbánt

Föld S. Péter 2020. május 29. 07:20 2020. máj. 29. 07:20

Napra pontosan tíz évvel ezelőtt, 2010. május 29-én alakult meg Orbán Viktor második kormánya. Viharos tíz év áll mögöttü(n)k, mert a magát polgárinak mondó társaság számtalan olyan disznóságot elkövetett, amelyekről korábban okkal hihettük, hogy közülük egy is elég ahhoz, hogy megbukjanak. Ám Orbán kormánya majdnem minden balhéból jól jött ki, és tíz éve folyamatosan, toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat.

2010-ben a legokosabb politikai elemzők is úgy gondolták, hogy a második Orbán-kormány megalakulása után egy, legföljebb másfél év múlva, brutálisan meggyengül. Nem azért, ami amúgy kézenfekvő lenne – mert hazudtak a választóknak. Hanem, mert túlnyerték magukat. Túlságosan sokakban túlságosan nagy reményeket keltettek, túl sok társadalmi réteget hitegettek – egyébként be nem tartható ígéreteikkel.

Aztán, mint tudjuk, nem így történt. Sokan és sokféleképpen leírták az okokat, de az egyik leglényegesebbről elfeledkeztek. Arról, amire Orbán hatalmát építette: hogy a magyar társadalomból hiányzik a szolidaritás. 

Nem az egyes emberekből – az egyes emberrel többnyire nincs baj. Ha beteg gyereket, kidobott kiskutyát, utcára rakott családot látunk, aki tud, segít.

Amikor azonban megvédték (lenyúlták) az emberek magán-nyugdíjpénztári megtakarításait, gyakorlatilag csak az érintettek háborogtak. Amikor kiderült, hogy dohányt csak speciális boltokban lehet árulni, és az ezzel való kereskedés kizárólag a húsos fazék mellett helyezkedőknek hozhat hasznot, kevesen vonultak az utcára.

Hallgatott az ország, amikor a Fidesz-közeli csókosok nyertek a földbérleti pályázatokon. Az sem verte ki a biztosítékot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány igazából nem tudja (nem is igazán akarja) megsegíteni a devizahiteleseket. Hogy milliárdokat vontak ki az egészségügyből és az oktatásból. Hogy futball helyett stadionok épülnek.

A kormány vérszemet kapott. Rájött, hogy Orbán Magyarországán mindent meg lehet tenni. Belerúgtak hát mindenkibe, akibe csak lehetett: idősbe, fiatalba, kismamába, nagymamába, diákba és tanárba, betegbe és gyógyítóba, ápolóba és ápoltba, közrendőrbe és közmunkásba.

Nem szólva a számtalan disznóságról – egyikből sem lett ügy.

Orbán és csapata az ellenzékben eltöltött nyolc év alatt nem ült ölbe tett kézzel. Dolgoztak serényen, igaz, nem az ország, hanem a saját javaikért munkálkodtak. Nem azon agyaltak, hogy mit lehetne tenni az egészségüggyel, az oktatással, a gazdasággal, és úgy általában az országgal, hanem azon, hogy miként lehet minél nagyobb hatalomra szert tenni. És, ha már megszerezték, hogyan lehet ezt a hatalmat minél tovább megtartani.

Szépen ki is találtak mindent, és hamar kiderült, hogy a papíron és laptopon megfogant gondolatok a gyakorlatban is működőképesek. Demokratikus úton ma szinte azért is lehetetlen leváltani őket, mert a jogállam lebontása nem hozza izgalomba a magyar embereket. A jólét hiánya, a növekvő szegénység fáj nekik, de behúzzák fülüket-farkukat, mert félnek, hogy ha sokat ugrálnak, még azt is elveszik tőlük, amijük megmaradt.

Mégsem tart örökké, ami most van. 

A legvalószínűbb, hogy Orbán – egy ma még ismeretlen időpontban – a sajátjaitól kapja a halálos döfést. Valamelyik, csendben lapuló, ugrásra készen várakozó ifjútöröktől. 

Az időnként eltűnő, ám újra és újra helyzetbe hozott helikopteres bajkeverőtől? A babaarcú kancelláriaminisztertől? Vagy az utóbbi elődjétől, a vidéki birtokaira átmenetileg visszavonult, ám ott nagyon is aktív volt vásárhelyi polgármestertől? Esetleg egy ma még ismeretlen „nevető negyedik” lesz a befutó?

Valaki, valamikor.

Akkor rontanak majd a Vezérre, amikor megérzik rajta a gyengeség szagát. Hogy már nem ura az akaratának és nem képes sem magán, sem másokon uralkodni. 

Lesz majd, aki meglátja a jelet.