Még csak pislákol a fény a futballban

Ha napjaink hazai labdarúgásának minőségét, színvonalát és esetleges értékeit igyekszünk számba venni, akkor ezt aligha tehetjük meg nosztalgiázás nélkül. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a magyar futball egykor példaképnek számított és a játékosok egy része megállta volna helyét a világ legmagasabban jegyzett klubcsapataiban is. És itt hangzik el Hegyi Iván egyik kulcsmondata, miszerint a szocializmus és a profizmus kizárja egymást, de nálunk – a jelek szerint – ugyanez vonatkozik a kapitalizmusra is. 

Szóba kerül persze a világverő Aranycsapat, a hatvanas évek világklasszisai – Mészöly, Albert, Bene, Farkas generációja –, meg az is, hogy a nyolcvanas évek elején játszott az utolsó klasszis generáció. Nyilasi, Fazekas, Várady Béla, Kiss László óta jobbára csak az álmodozás maradt. 1986-ban még kijutott a világbajnokságra a magyar válogatott, ott szenvedte el azt az emlékezetes 6-0-ás vereséget a Szovjetuniótól. Amire Hegyi Iván azt mondja, „és 35 éve várunk rá, hogy akár ilyen arányban is kikaphassunk egy világbajnokságon”. Mert ez azt jelentené, hogy legalább ott lehetünk. Pedig – teszi hozzá – 55 éve az akkor még csak kétszeres aranyérmes brazilokat verte meg a magyar együttes 3-1-re az angliai világbajnokságon, amit beszélgetőtársunk minden idők egyik legnagyobb sikerének tart. Aztán még idézi az egykori szövetségi kapitányt, Illovszky Rudolfot, aki 1972-ben, a müncheni olimpia csalódást keltő második helye után, látnoki módon csak annyit mondott: megtanuljuk még becsülni ezt az ezüstöt. És tényleg. 

Hosszan lehetne még révedezni a múltba, de a fő kérdés mégiscsak az, miképpen jutottunk idáig, hogy már a labdarúgó NB I sem érdemel nagy figyelmet, hiszen a benne szereplő 12 együttes nagy részét aligha lehet összehasonlítani az egykori hazai és a mostani európai élvonallal. Sok összetevője van annak, hogy ilyen a helyzet. Hegyi Iván első helyen említi, hogy a magyar edzők képtelenek voltak lépést tartani a világgal. Van egy csomó akadémia, amelyekre nagy összegeket költenek, és ahol hivatásszerűen kellene játékosokat nevelni, de a jelek szerint erre mégis képtelenek. A fiatal magyar focisták többsége fizikailag, technikailag, taktikailag és mentálisan sem felel meg a nemzetközi elvárásoknak, jelentősen elmaradnak a hasonló korosztályok színvonalától. Aki pedig kicsit is kiemelkedik a többiek közül, az külföldön keres – és talál – érvényesülési lehetőséget.

A magyar NB I pedig ezek után, többnyire másodosztályú külföldi légiósok gyűjtőhelye. Ide olyanok jönnek – mondja a szakértő –, akik középszintűek, vagy még rosszabbak. De hozzáteszi, ha most hoznának tíz olyan remek brazil focistát, aki ugyan még nem válogatott, de mindent tud a labdával, fél év elteltével „már az anyjuk sem ismerne rájuk”. Beleszürkülnének ebbe a mezőnybe, ahol lassabb a tempó, mint bárhol másutt, ahol gyengébb a színvonal és főképp kisebbek a követelmények. 

Sokkal többet azonban nem is várhatunk egy olyan bajnokságtól, amelyben egyetlen olyan csapat van, amely nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét – véli Hegyi Iván, aki szerint a Ferencváros is kicsit túl van futtatva. Miután gond – és lényegében ellenfelek – nélkül tudja megnyerni a hazai bajnokságot, s immár második egymás utáni évben jut be az európai kupák csoportkörébe, ennek lehet örülni, de ez is inkább csak „mű-vigasz”. Nem javítja a renomét az sem, hogy a bajnokság érmeseit és a kupagyőztest már csak a most indult harmadik számú sorozatba, az Európai Konferencia Ligába sorolták, de az eredmények azt jelzik, hogy ott is van a helyük. A Fehérvárt egy örmény, az ezüstérmes Felcsútot egy lett csapat búcsúztatta, az Újpest pedig nagy küzdelemben jutott tovább a liechtensteini Vaduz ellenében. 

Joggal merül fel persze a kérdés, ha ennyire reménytelen a hazai bajnokság helyzete, miképpen teljesít néha erőn felül a válogatott, s ér el meglepően jó eredményeket. Hegyi Iván szerint a kulcsszó itt is a „légiósok”. Csak fordítva, mint a bajnokságban, hiszen szerinte a teljesítmény azoknak a játékosoknak köszönhető, akik külföldön játszanak. Gulácsi úgy lett a világ egyik legjobb kapusa, hogy előbb Angliában, aztán Ausztriában védett, majd most Németországban szerepelhet. Sikerült honosítani egy olyan középhátvédet – Willy Orbánt –, aki nemzetközi szinten is elfogadható. Szalai Ádám, Szalai Attila, Sallai, valamint Nagy Ádám pedig hétről-hétre színvonalas mezőnyben nyújt megbízható teljesítményt. 

A bajnokság kezdete előtt mint nagy vívmányt tálalták, hogy ezentúl immár a magyar bajnokságban is használják a videó-bíráskodást, azaz a VAR-rendszert. Hegyi Ivánnak azonban erről is különvéleménye van. Úgy látja, a bevezetése óta sem kevesebb a meccseken a tévedés, csak ezzel lényegében felmentik a játékvezetőt a felelősség alól. A legjobbak – mint a nemrég elhunyt Puhl Sándor is – minden segítség nélkül tudtak helyesen dönteni a vitatott szituációkban is. Most viszont legfeljebb többen osztoznak a hibákon, amiket változatlanul elkövetnek. A futballnak azonban ez árt, és hiteltelenné teszi a bírókat – teszi hozzá a szakember. És felidézi az immár klasszikus esetet az 1966-os világbajnokság angol-német döntőjéről. Ott ugyanis a játékvezető megadott egy angol gólt, ami nem volt benn, de a döntésnél a partjelzőre hagyatkozott. Az akkor szovjet – amúgy azeri – Tofik Bahramov pedig a halálos ágyán bevallotta, ő sem látta pontosan az esetet. Akkor miért jelzett gólt? – kérdezték tőle. Sztálingrádért – mondta, utalva a németek II. világháborús szerepére. 

Mindez magyarázat is lehet arra, miért még mindig a világ egyik legnépszerűbb játéka a futball. Ne legyenek kétségeink, a sok rossz tapasztalat ellenére, még a most indult magyar bajnokságra is figyelni fogunk. Olcsó poén lenne, hogy persze azt megvárjuk, amíg igazán világos lesz. Hiszen a nyitó forduló második mérkőzésének legizgalmasabb kérdése az volt, hogy le lehet-e egyáltalán játszani a második félidőt Gyirmóton, ahol az MTK vendégszerepelt. Az első félidő végén ugyanis kialudt a kandeláberek egy része és a hibát – az illetékes szakemberek, akiknek semmi közük a labdarúgáshoz – nem is tudták elhárítani. Így hát a meccs félig sötétben – vagy ha úgy tetszik: félig világosban – folytatódott. 

Jellegzetes eset. Mintha a magyar futballban is arra várnának, hogy kivilágosodjon. Vagy megvilágosodjanak az illetékesek, mit is kellene tenni a régi dicsőség – legalább halvány árnyékának – visszaszerzéséért. Kivárjuk.