Megdönteni Vajna Tímeát
Amint azt a Hírklikk is megírta, Andy Vajna halálát követően korábban soha nem látott gyűlölethullám árasztotta el felesége, Vajna Tímea közösségi oldalát. Az időzítés – fogalmazzunk visszafogottan – nem volt szerencsés, ízlésesebb lett volna, ha nem a férje halálának napján szembesítik őt azokkal a többnyire jogos indulatokkal, amelyek az évek során felgyülemlettek az emberekben.
Azért mondjuk meg azt is, hogy Vajna Tímea sokat tett azért, hogy ne szeressék. Egy olyan országban, ahol az emberek nem kis hányada napi megélhetési gondokkal küzd, sárga csekkekkel hadakozik, megfagy a saját lakásában, és ha csúszik a nyugdíj, az már veszélybe sodorja a megélhetését, Vajnáné hivalkodó társasági fotókkal traktálta közösségi oldalán honfitársait.
Bizonyára sokan emlékeznek még arra sok évvel ezelőtti közvéleménykutatásra, ahol a magyar emberek gyűlölködésre való hajlamát vizsgálták. Nemcsak az elhíresült pirézekre gondolok, ahol egy nem létező, csak a kutatók fantáziájában élő népcsoport iránti ellenszenvünket sikerült megjeleníteni. Volt egy másik felmérés is, amikor huszonkilenc hazai híresség közé egy nem létező személyt, bizonyos Szabó Lukács budai illetőségű fogorvost is becsempésztek a kutatók, s egy skálán arra kellett válaszolni, hogy mennyire utáljuk az illetőt.
Szabó Lukács jól szerepelt, ahhoz képest, hogy nem is létezett, kifejezetten sokan utálták: a közel harminc híresség között végül az előkelőnek mondható kilencedik helyen végzett.
Nem általánosítanék persze, nem hinném, hogy gyűlölködőbb nemzet lennénk, mint mások. Ráadásul nem is vagyunk egyformák, de tény, hogy sokunk számára a gyűlölethez nem is kell, hogy az illető létezzen. Elegendő, ha híres, vagy ha azt hisszük róla, hogy sikeres. Szeretjük utálni a tévében látható műsorvezetőket (az életben sokkal alacsonyabbak és kövérebbek, mint a tévében), az orvosokat (csak a hálapénzért tartják a markukat), az énekeseket (kimennek a színpadra, eltátognak néhány taktust, aztán felmarkolják a lóvét). De nem kedveljük az ügyvédeket sem (csak a saját pecsenyéjüket sütögetik), a manökeneket (beutazzák a világot, és közben lefekszenek mindenkivel), a futballistákat (egy egyenest sem tudnak belerúgni a labdába), az újságírókat (mindig hazudnak) és a politikusokat sem kedveljük (csak a szavazataink kellenek nekik, utána magasról tesznek ránk).
Nyilván a pszichológusok sem vitatkoznak azzal az állítással, hogy a gyűlölethez gyakran a bennünk lévő keserűség is elegendő. Az már csak hab a tortán, ha van valaki – legyen az illető Soros, migráns, vagy éppen Vajna Tímea - akire haragudni szeretnénk.
