Merre lépsz, MSZP?

Lendvai Ildikó 2020. február 10. 10:24 2020. feb. 10. 10:24

Nincs könnyű helyzetben az MSZP. Egyetlen ellenzéki pártnak sem könnyű: muszáj összefogniuk a többiekkel, saját választóik vernék le rajtuk először, ha nem ezt tennék. Mindenki tudja: másképp nincs kormányváltás.

Csakhogy a közösködés mindig halványít a résztvevők saját karakterén, kevesebb lehetőséget ad annak megmutatására: mi az, ami csak rájuk jellemző. Aki pedig új erőre kapni, megizmosodni, nagyobb támogatottságához visszatalálni szeretne, mint a szocialista párt, annak különösen kényes a feladata. Egyszerre kell megmutatnia saját magát, jobbik énjét, megkülönböztetni magát a többiektől, és közben a közös célokat hangsúlyozni. Van, akinek néha jólesik az asztal alatt a másik tyúkszemére lépni, ezért vagy azért „törleszteni”, de a pillanatnyi elégtételen túl, sok értelme nincsen. Az ellenzék akkor győz, ha nem egymástól csábítja át a szavazókat, hanem növeli táborát. Az önkormányzatokban már együttműködünk, de ha nem vagyunk koalícióképesek országosan is, akkor kormányképesek se leszünk. 

Persze, ha valaki leül egy tárgyalóasztalhoz, először is bemutatkozik. Világosan elmondja, ki ő, és mit akar. Megegyezni csak azzal lehet, akinek van saját álláspontja, arca, névjegye. Ezért változtatott nevet az LMP, ezért tartott évértékelőt a DK, ezt keresi a Jobbik új elnöke, ezért szeretnek sarkosan beszélni a Momentum vagy a Párbeszéd politikusai. Ezért tart az MSZP márciusban kongresszust, amelyre vitaanyaggal készül.

Én persze belső drukkerként érdekelt vagyok benne, hogy a párt mindenki számára egyértelműen határozza meg saját helyét a politikai térképen. De az egész ellenzéknek – és az országnak – is az a jó, ha az MSZP képes nagyobb sebességre kapcsolni, gyarapítani az ellenzéki tábort. Dávid Ferenc, aki pedig egy másik párt szakértője, épp a Hírklikkben írta: „Jóhiszeműen remélem, hogy a politikai középtől balra, mindenki egyértelműen szurkol az MSZP megerősödéséért, és talán a józan jobboldali liberálisok és a mérsékelt konzervatív erők sem ellendrukkerei az MSZP felemelkedésének. Azt akarjuk látni, hogy ebben a pártban (is) újra legyen szellem, érzelem és akarat. Mindannyiunk érdekében.”

A szocialista vitairat abban látja a párt szerepét, hogy az ellenzéki együttműködésen – később kormánykoalíción – belül minden döntésnél az egyenlőtlenségek csökkentésének szempontját képviselje. Nemcsak a vagyoni, jövedelmi különbségekét, hanem azokét az „új egyenlőtlenségekét” is, amelyeket az iszonyú sebességű modernizáció teremtett. Ma még a béreknél is nagyobb eltérést jelent, ki (és kinek a gyereke) kap esélyt arra, hogy éljen a modernizáció lehetőségeivel, piacképes tudást szerezzen, járja a világot és a világhálót, új emberekkel és ismeretekkel találkozzon, maga alakítsa sorsát, és ki szorul ezzel szemben végképp a lemaradó perifériára.

Ez eddig rendben, mi más dolga lenne egy baloldali pártnak. De az ördög a részletekben rejlik. A vitairat nem fél előállni olyan javaslatokkal, amelyek akár a szövetségeseknél is aggályokat, kérdéseket vetnek fel. De hát éppen arra való: letenni az asztalra a saját elképzeléseit. Aztán összevetni a többiekével, hogy a sokféle értékből, érdekből, szempontból összeálljon a koalíciós program. Sokkal jobb az országnak, ha a különböző társadalmi és politikai csoportok törekvései már a kormányon belül mérlegelésre kerülnek, mintha egyetlen ember tekintélye és akarata dönt mindenben.

Az igazán jó az volna, ha néhány konkrét javaslatot – az MSZP-ét és másokét – már most a pártoknál szélesebb közönség vitatna meg. Megkövetelhetjük-e például, hogy – amint az MSZP kezdeményezi – egy új alkotmány csak akkor léphessen hatályba, ha népszavazás erősíti meg, vagy ilyesmire lehetetlen megfelelő részvételt produkálni? Jó-e, ha a határon túli magyar állampolgároknak marad a szavazati joguk, de nem úgy, hogy abból egy párt húzhasson hasznot: szavazzanak saját határon túli listájukra, onnan küldjenek maguk közül pár képviselőt a parlamentbe?

A kirívó egyenlőtlenségek és a szegénység csökkentésével elvben mindenki egyet szokott érteni, de mit szólnak ahhoz, ha ennek érdekében öt évig a nyugdíjakat nem százalékosan, hanem azonos összeggel (mondjuk mindenkiét minden évben havi 10.000 forinttal) növelnék? Vagy ez kiveri a biztosítékot a közepes és magasabb nyugdíjak birtokosainál? Megadóztassák-e a luxusvagyonokat, akkor is, ha azokat nem feltétlenül tisztességtelenül szerezték? Legyen-e újra felső szja-kulcs a legmagasabb jövedelmű tíz százaléknál, vagy úgyis kikerülik valahogy? Kapják-e meg a közmunkások is a megemelni javasolt minimálbért, vagy ez nem ösztönöz a munkaerőpiacra? Legyen-e harmadik „1 százalék”, felajánlhassuk-e jövedelemadónk egy részét az egyházak és civil szervezetek mellett, valamelyik szakszervezetnek is, vagy a többség már nem akar szakszervezetesedni? Én mindegyik felvetett ötletre igennel felelnék, de így vannak-e ezzel mások is?

De nem is annak drukkolok, hogy az MSZP valamennyi javaslatát közmegelégedés és egyetértés fogadja. Hanem annak, hogy érdeklődést keltsen, hogy érdemi vita kezdődjék, hogy induljon meg egy koalíciós kormányprogram összeállítása. Az országnak erre van szüksége ahhoz, hogy majd választhasson.

Az MSZP-nek meg arra, hogy lépjen ki a szürkeségből. Szívja fel magát új energiával, gondoljon és mondjon érdekeset, hasznosat, merészet, olyat, amire felkapjuk a fejünket. Még tévedni is kisebb hiba, mint érdektelenné válni. Ez a kongresszus nem akkor sikerül jól, ha nagy az egyetértés, békés és bizakodó a hangulat, és ötvenedjére is elmondjuk, hogy megújultunk és balra tolódtunk. Hanem akkor, ha születik közben legalább egy olyan gondolat, mondat, ötlet, amelyen még a következő héten is vitatkozunk. Akár a Hírklikkben.