Mi folyik itt?

Válasszuk szét e kétféle válaszlehetőséget és keressünk magyarázatot az ellentétes nézőpontokra.

A mögöttünk hagyott hónap leltára

November összesített adatai a napnál is világosabban mutatják, hogy mekkora baj van; elégedjünk meg egyelőre a legfontosabb számok ízlelgetésével:

– a vírusban elhunytak száma elsején 1819 fő volt, a hónap végén ez már 4500 körüli – (nov. 27-én 4364 volt);

– november elsején 57 302 aktív betegről tudtunk, a hónap végén ez a szám már eléri a 200 ezret. (november 27-én 198 440 fő);

– elsején vírussal ápoltak kórházban 4205 beteget, a hónap végén 7600 körüli ez a szám;

– napi új beteget elsején 3878-at találtak, a hónap végén ez már többször is meghaladta a hatezret. (november 27-én 6393 új beteget regisztráltak);

– elsején 18 600 tesztet végezetek, a hónap utolsó napjaiban átlagosan húszezret. (A hétfőtől kötelezően végzendő gyorstesztek eredményei ezt a számot a hónap utolsó három napjában megemelik).

Lehetne még többféle összefüggést is keresgélnünk, ám egy a lényeg: a legfontosabb számok szerint novemberben számszerűsítve többet romlottak a mutatók, mint előtte NYOLC HÓNAP ALATT ÖSSZESEN. (Kivéve a tesztelések számát, ám e probléma a kezdetektől viták tárgya és ezúttal sem tudnánk erre elfogadható magyarázattal előrukkolni.) Különösebb dramatizálás nélkül is kijelenthető: novemberben nem egyszerűen a felerősödött második hullámot éljük át, hanem minden korábbinál nagyobb kiterjedését – az összes, egyelőre előre még nem látható következményeivel együtt. Azt hinnénk, hogy ennél fenyegetőbb helyzetet elképzelni sem lehetne, és kézenfekvő várakozás lenne, ha a politikai közéletben és a közvéleményben e kivételes veszélyhelyzet függvényében alakulna minden. Nos, ennek ékes cáfolataként elegendő átböngészni a mögöttünk hagyott hónap közéleti vitáinak, nagyobb visszhangokat kiváltó konfliktusainak a sorát, vagy ahogyan néhány kollégánk előszeretettel becézgeti ezt az őrületet: vizsgáljuk meg a közéleti-politikai napirendet.

Közéleti diskurzusok témakörei

Azt láthatjuk, hogy a legutolsó két hét is tele volt műbalhékkal, melléfogásokkal, kapitális füllentésekkel és szándékos tereléseknek tetsző manőverekkel. Részletes elemzések helyett is elegendő egy futó áttekintés mindezekről:

– Mit üzennek a hazai politikusok Clooneynak?
– Mit válaszol a kormányfő Soros Györgynek?
– Mit nyilatkozott egy valaha nagy tekintélyű popzenész arról, amihez aligha ért?
– Miért éppen most kellene elvenni az önkormányzatoktól az iparűzési adót?
– Miért éppen most lenne itt az ideje a választási rendszer megváltoztatásának?
– Miért gondolták a járvány korlátozására megfelelő eszköznek az ingyenes parkolást?
– Miért akar vétózni Orbán Viktor Brüsszelben?
– Miért vesznek fel példátlan méretű devizahiteleket?
– Mikor jön rá a hazai közszolgálati média is arra, hogy Trump elvesztette a választásokat?

Nem teljes a listánk, de arra így is alkalmat teremthet, hogy összevethessük a bevezetőben vázolt veszélyhelyzet következtében állandósuló problémakör nagyságrendjével. Nem vitás, a szóba hozott ügyek között akadnak valóban alapvető fontosságúak is, ám a többségükről üvölt a mediatizált botrányok valamennyi megszokott jellegzetessége. S van abban valami egészen hajmeresztő, hogy a média reflexes működését előre jól kiszámító ügykreálások a legtöbbször sikeresen végig is vihetők. S hogy még egyértelműbben fogalmazzunk: egy adott héten sokkal több írás, vita, vélemény foglalatoskodik Szörényi Levente megszólalásával, mint azzal, hogy még mindig nincs válasz a nemzetközileg is kirívóan alacsony tesztelések okaira.

E kanyarok után térjünk vissza az elején megpendített alapkérdésünkhöz: miért nem tudunk egyértelmű választ adni arra, hogy mi folyik itt?

Évtizede meghonosodott rendszerhibák

A magunk válasza az, hogy ennek magyarázatát leginkább a 2010 után kialakított uralmi szerkezet működésének elemzése adhatja meg. A vége felől kezdve az okfejtést: egy ilyen páratlan, semmilyen korábbi válsághelyzettel kapcsolatba nem hozható krízisben egyszerre halmozódnak egymásra a gazdasági, morális, igazgatási, egészségügyi, oktatási és szociális kihívások. Olyan tömegben, amelynek megfelelő intézésére legfeljebb csak egy keményen kézben tartott és kellő hitelességű, erős társadalmi támogatottságú kormányzásnak volna esélye. Igen ám, de az elmúlt évtized során a fönti összetevőkből leginkább a „kemény kéz” valósult meg, méghozzá olyan körülmények között, amikor ezt a kemény, mindent centralizálni igyekvő törekvést még semmiféle válság nem indokolta. A hatalom központosítása érdekében mesterségesen előidézett, illetőleg az egekig tupírozott ügyeket ezúttal zárójelek között hagyhatjuk, mert a nehezen elfogadható lépések előkészítéseként korábban a legtöbbször valóban sikerült valamiféle saját előállítású válsághelyzetet szimulálni.

 Ezúttal viszont valóságos, kívülről jövő és globális méreteket öltött válsággal kellene megbirkózni, amelynek még a megértésében sem segítenek az elmúlt egy évtized során megszokott kommunikációs trükkjei, a mesterségesen előállított bűnbakjaival és a társadalom polarizációját kikényszerítő hisztériáival. 2010 óta lényegében az összes valamirevaló alrendszert olyan mértékben fosztották meg a döntési és a saját jogon való problémamegoldás képességeitől, hogy 2020-ra már ezen alrendszerek elfeledhették egykori rutinjaikat, ezért hiába is apellálnak most nagy hirtelen arra a felelősségükre, amelynek kellékeitől módszeresen fosztották meg őket.  Ám, nemcsak a döntések központosítása folyt, hanem az anyagi források, az információk és az emberi tartalékok államosítása is szünet nélkül zajlott egy évtizeden át. 2020 márciusa óta annak az oktatási, egészségügyi és önkormányzati rendszernek kellene a maga keretei között eredményesen – mondjuk így: válságelhárító módon – működnie, amelynek mára már mindenféle rejtett tartalékai is elfogytak. Forrásokat legfeljebb kívülről, a szintén páratlanul válságos körülmények közé került lakosságtól remélhetne szerezni, ezt azonban a mai országlakosok többsége – a válság közepén – nem lesz képes megtenni. S a 2010 után meggazdagodott, vagy egyszerűen csak jobb körülmények közé került kisebbségnek meg esze ágában sincs példamutató módon áldozatokat hozni. Ők ugyanis úgy vélik, hogy mindez az állam dolga, és ezt a maguk bőrén bőven megtapasztalhatták, hiszen az ő jólétük elsődleges forrása is – az ő helyzetüket pozitív módon diszkrimináló – állam volt.

Marad a folyamatos és irányított kommunikáció

Elvileg még ebből a torzult helyzetből is kiformálódhatott volna az eredményes, időben és jó helyen beavatkozó kormányzás, legfeljebb a társadalmi támogatottság önkéntességével lennének némi aggályok. Ám az eltelt kilenc hónap azt mutatja, hogy a kivételes helyzettel, döntési lehetőségekkel maximálisan felruházott kabinet még a meglévő lehetőségeivel sem volt képes élni. A legnagyobb meglepetést talán éppen azzal okozzák, hogy a radikálisan megváltozott körülmények között sem a korábbi döntési rutinokon, sem a megszokott prioritásaikon nem voltak képesek változtatni. Talán nem is akartak, csak úgy tettek, mintha szeretnének váltani.

 E válság kellős közepén is megmaradt és minden egyebet helyettesítő megoldásként szolgál a „kommunikációs kormányzás”, mert úgy vélik, hogy minden egyes ügycsoporthoz elegendő megtalálni a megfelelőnek vélt szóvivők, kormányzati megszólalók tucatjait. Csak éppen akkor van némi gond, ha a felruházott hivatalos hangok valamennyien ugyanazon kottából ugyanazt a dallamot éneklik, olykor a vadonat újonnan felmerülő problémáktól függetlenül is. S a kiegészítő, az egész kommunikációs hadműveletet beboltozó személy természetesen maga a kormányfő, akinek a jó hírek tolmácsolása kizárólagos monopóliuma, akinek első számú lehetősége a megfelelőnek vélt – válságelhárítónak gondolt – döntések elsőként történő beharangozása. Lássuk be, van ebben a rendszerben logika. S nemcsak logika, de nem titkolt célfüggvény is. Ezt maga a kormányfő árulta el nagyszabásúnak szánt szeptemberi esszéjében: a legfontosabb a következő választás megnyerése, s minden egyéb ügyet ennek kell alárendelni. Ami azt illeti, ennek érdekében valóban élen jár, és az egymásnak mind gyakrabban ellentmondó szereplései, megnyilvánulásai is szinte csak ebből az egyetlen szemszögből értelmezhetőek.

Így válik a járványveszély minden lényeges kormányzati intézése is az előrehozott kampány hadjáratának áldozatává, és így érthető meg az is, amit már a nevetségességig eltorzított politikai napirend kapcsán példák sorával próbáltunk illusztrálni. Józan ésszel képtelenség lenne ugyanis megérteni, így megmagyarázni sem lehetne, miért kell a válság legmélyebb napjaiban érthetetlen alkotmánymódosításokkal próbálkozni, miért kell éppen ilyenkor az önkormányzatok mozgásterét korlátozni, miért kell a járvány adataival manipulatív módon játszadozni, miért kell éppen ilyenkor az egész kontinenssel szembekerülve függetlenségi háborút imitálni, miért érdemes a nemzetközi médiában nevetségessé válva, értelmetlen szóváltásokba kerülni, miért kell gazdaságvédelem ürügyén változatlanul ugyanazt a tucatnyi nagyvállalkozói kört finanszírozni stb.

Józan ésszel mindez nem is érthető. Így válnak, így lesznek az ezredrangú ügyekből hetekig tartó, végtelennek tetsző szócsaták, így leszünk tehetetlen elszenvedői a lényeges és lényegtelen szempontok állandó összekeveredéséből származó közéleti zűrzavaroknak, és így nem leszünk alkalmasak arra, hogy a szemünk előtt páratlanul veszélyessé nőtt járvány alapvető kihívásaival törődjünk.

Mostanában egyre többen vannak, akik úgy vélik: talán ez is lenne a cél. Talán éppen arra való ez az állandósított hangzavar, nehogy felfogjuk, nehogy megértsük és átlássuk: mekkora veszélyeknek vagyunk és leszünk még kitéve. Talán éppen az lehet e mesterségesen izzított közélet funkciója, hogy ne láthassuk, ne érthessük az igazán lényeges kérdést: mi folyik itt valójában? És főleg azt ne, hogy kiknek is a bőrére megy mindez.

E dilemmára nem tudnék egyértelmű választ adni. Talán így van, tényleg erre megy ki a játék. Talán nem, és csak azért van mindez így, mert a hatalom jelenlegi birtokosai már nem is képesek másképpen gondolkodni, így cselekedni, dönteni sem. Ehhez szoktak, ehhez szoktattak bennünket is, ezt a rendszert honosították meg, ez az az évtizedes keretjáték, amelynek a szabályai között képesek közlekedni. A végeredmény szempontjából majdnem mindegy, hogy melyik válasz az érvényesebb, mert a lényeg az, hogy lassanként senki sem érti: mi folyik itt és miért is?