Nem Pintér Sándor szülte a kórházakban hagyott csecsemőket

Válasz helyett egy cinikus mondat jött. Sok gyomorforgató szöveget hallhattunk az elmúlt másfél évtizedben, de talán mind közül ez volt a legvérlázítóbb. Megütközni persze lehet, felháborodni úgyszintén, egyedül meglepődni nem érdemes. Ezek az urak (és néha hölgyek) ilyenek. Nem foglalkoznak nő- és üzleti ügyekkel, Kossuth-díjjal kitüntetett énekesük pedig büszkén hirdetheti, hogy a nevelőotthonokból bizonyos urak számára szexuális szolgáltatás céljából kilopott lányok legalább kerestek egy kis pénzt.

Ilyen ország lettünk, és még mindig nincsenek elegen, akik felkapják a fejüket a vállalhatatlan mondatokra. Valamilyen szinten persze mind tehetünk arról, ami van. A szégyen közös, bár a felelősség nem egyforma. A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia azon sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Eltüntetnek tüntetést és tiltakozó tömeget, bármit, amiről azt hiszik, hogy veszélyes lehet a hatalomra nézve.
Bűnösök azok is, akik hittek a NER-nek nevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Abban, hogy senkit nem hagynak az út szélén. (Ha elfogyott Ön előtt az út, lépjen rá egy másikra.) Hittek benne lojalitásból, vagy, mert tényleg hinni akartak. Sokan egyszerűen csak azért, mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De ez sem mentség, legföljebb magyarázat. 
Még azoknak is van felelősségük, akik szóltak. Valószínűleg nem mondtuk elégszer és nem a kellő hangerővel, nem győződtünk meg arról, hogy a hangunk eljut-e azokhoz, akiknek szántuk. Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európa közepén, egy uniós országban ezt nem lehet megtenni. Azt gondolták, hogy most más időket élünk, mint akkor, amikor tényleg más idők jártak. (Akkor is azt hitték azok, akikkel akkor is megtették.)
Európa a saját gondjaival küzd, és Amerikát, bármennyire is szeretné Orbán Viktor elhitetni az emberekkel, cseppet sem érdekli, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, ám mindenre hajlandó csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis közép-európai állam fura ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar.

Agyonadóztatja őket, lenyúlja a megtakarításaikat, gyűlöletet kelt, uszít, fröcsög.
Orbán, a Nagy Mutatványos olyan államot bűvészkedett az emberek feje fölé, amely megvédi őket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi ostobák vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó és (helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi sütnivalónk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó. 13. havi nyugdíjat ad, 14. havit ígér, ahelyett, hogy tisztességes megélhetést biztosítana az időseknek. Az ország nagy része vevő erre, mert sokan még mindig nem értik, hogy jogfosztottá váltak. Nem sztrájkolhatnak, ha sérelem érte őket, népszavazás csak akkor lehet, ha a kormány akarja.
A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan, sokáig azt gondolták, hogy a politika úri huncutság, a „nagyok” dolga. És mert hagytuk, tényleg az lett. Jobb helyeken Pintér Sándor már rég nem lehetne belügyminiszter, Szijjártó Péter pedig nem külföldi úticélok felé röpködne, hanem bíróságra járna, amiért szívélyes és baráti viszonyt ápol az őt a háborús bűnös Putyin nevében kitüntető Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel. A hosszú várólistákkal „büszkélkedő” egészségügynek is volna felelőse, csakúgy, mint a nem szigorúan ellenőrzött, s emiatt gyakorta meghibásodó vagy késéssel induló-érkező vonatoknak.

Egyszer majd persze ez is elmúlik, és még az sem kizárt, hogy olyan országban fogunk élni, amelynek belügyminisztere nem mondhatja büntetlenül a kórházban hagyott csecsemőkről, hogy „nem mi szültük őket, nem mi hagytuk őket ott.”