Nők a politikában

Lendvai Ildikó 2020. február 20. 08:10 2020. feb. 20. 08:10

Most, hogy az MSZP készül bevezetni a társelnöki rendszert, újból megélénkült a vita. miért is kellenek a nők a politikában? Mert, hogy kellenek, abban nagyjából egyetért a közvélekedés. Nincs az a nemzetközi és hazai közvélemény-kutatás, ami ne erre az eredményre jutna. Egy amerikai felmérésben 64.000 embert kérdeztek meg különböző országokból, és kétharmados többség vélte úgy: a világ jobb lenne, ha nagyobb szerepet kapnának a nők. Márpedig a kétharmad az szent – ezt mi, magyarok tudjuk a legjobban...

A gondolat nem új. Már a francia forradalom idején akadt egy bátor nő, aki az Emberi Jogok Nyilatkozata mintájára, megírta a Női Jogok Nyilatkozatát :Sajnos, hamar ráébresztették, hogy a legnagyobb forradalmárok is hajlamosak előjognak tekinteni a férfiúi kiváltságokat: szegény hölgy rövid úton a guillotine alá került. Még a szabad szellemére büszke Egyesült Államokban is csak 1849-ben érte el a törvénymódosítást a rabszolgaság elleni harcból kinőtt nőmozgalom, hogy a nő bérét ne a férjének fizessék ki. A világhírű írónő, Virginia Woolf a XX. század elején keserűen szögezte le: „A nő a történelem függeléke", ahhoz, hogy formálója is legyen, nem kap esélyt. Simone de Beauvoir, Sartre hasonlóan tehetséges élettársa 1940-ben  „A második nem" címmel volt kénytelen jellemezni a nők helyzetét. Az elsők természetesen a férfiak.

Őszintén remélem, hogy ez a kettes szám ma már csak a nők személyi számában szerepel. Pontosabban remélném, ha nem köszöntött volna ránk a macsóság új korszaka. Nemcsak a politika.stílusában, az erőkultuszban, a harcias kakaskodásban, de a nők társadalmi szerepkörének meghatározásában is. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között még a világátlagnál is nagyobbra nőtt nálunk az igény a női vezetők megjelenésére – azok között, akik változást akarnak.

Ha nem volnánk ilyen nyomasztóan  tahó-macsó rezsimmel sújtotta ország, a baloldalnak akkor is kutya kötelessége volna ennek az igénynek az élére állni. Nem mondom, hogy ez csak a baloldal sajátja: még feminista apácacsoportok, érdekes feminista bibliaértelmezések is vannak, de baloldali pártnál ez nem szabadon választott, hanem kötelező gyakorlat. A baloldali politikusok sem szentek,  de ha egy párt nem küzd az egyenlő esélyekért, nem is baloldali. A baloldal a lehető legszélesebb értelemben vett emancipációs mozgalom. Ez nemcsak a női emancipációt jelenti, de azt is. Azoknak a csoportoknak, rétegeknek az egyenjogúsításáért harcol, akik hátrányban vannak: munkavállalók, nők, jogfosztottak, kis-jövedelműek, lenézett kisebbségek, bármilyen okból másodrendű szerepbe szorítottak. Nem csoda, hogy Magyarországon először a szocialistáknál vezették be a női kvótát. Tartozom egy vallomással: először én nem is voltam nagy barátja ennek. Fintorogtam: engem ugyan ne segítsenek ki semmiféle mankóval, előre jutok én a magam jogán is. 

Ma már tudom: nem arról van szó, hogy a kvóta pótolhatja az alkalmasságot. Miért kellene pótolnia? Aki ettől tart, az eleve feltételezi, hogy nincs épp annyi tehetséges, okos nő, mint férfi. De ahol ilyen nehezen megy a nők közéleti előrejutása, ahol még mindig tíz százalék alatt van arányuk a parlamentben (ennél még egyes muszlim országokban is többen vannak), ott minden ösztökélő eszközre szükség van ahhoz, hogy kötelező legyen megkeresni a jó közéleti képességekkel rendelkező nőket. Lett valami bajuk a skandináv országoknak abból, hogy ott évtizedek óta kötelező kvóta írja elő a nemek arányát a vezetésben? Bár úgy élnénk, mint ők – ami persze nemcsak a kvótának köszönhető. De ez is része annak a harmonikus társadalomfelfogásnak, ami előre vitte ezeket az országokat.: 

Ha a pártok első számú vezetői között ott vannak a nők, az nem önmagában megváltás. Egy-egy magas poszton ülő nő még nem jelenti a női társadalom egészének emelkedését. De példát mutat egy olyan modellre, amelyben ez az emelkedés természetes. Kétségtelen, hogy a társelnöki rendszernek lehetnek nehézségei is. A munkamegosztás alaposabb végiggondolását, intelligensebb személyközi viszonyokat, nagyobb együttműködési készséget követel, különben szétzilálódik a vezetés. De ha egy közösség erre nem képes, akkor nem lesz képes részt venni az ország irányításában, pláne egy koalíciós kormányban. 

Van azonban sok félreértés, hamis illúzió azzal kapcsolatban, mit várunk a női vezetőktől. Én speciel ugyanazt, mint a férfiaktól, akik hála istennek, szintén nem egyforma kockafejek, nem egyen-politikusok, különböznek egymástól is..A nők nem azért kellenek, mert mindenben mások, mint a férfiak, hanem azért, mert ugyanolyan tehetségesek. Ezért nagy luxus lenne megfosztani magunkat az ő munkájuktól. 

De sokan azt remélik, a nők békegalambként röpülnek majd be a politika egére, szelídek, kedvesek, békéltetők, kompromisszumkeresők. Van ilyen is köztük, és a férfiak között is. És van másmilyen is, másfajta, de szintén fontos politikai képességekkel. A fontos ügyekért harcoló Szél Bernadettől, a határozott világnézetet és politikai irányt képviselő Kunhalmi Ágnestől, a kormányt keményen kritizáló Szabó Timeától, az Európai  Parlament alelnöki tisztét betöltő Dobrev Klárától, a nagy nemzetközi szervezetet vezető, fáradhatatlan Gurmai Zitától, a főváros irányításának talán legnehezebb szakterületeiért felelős Tüttő Katától, Gy. Németh Erzsébettől, a katonapolitikus Vadai Ágnestől – és sok más példát hozhatnék – senki sem azt várja, hogy turbékoljanak. (Azt sem, hogy vérszomjas dühvel, okkal-ok nélkül háborúzzanak, de ezt az épeszű férfiaktól sem várjuk.) Akármilyen alkatok, a lényeg, hogy önmagukból a legjobbat adják.

Hiller István egy interjújának alaposan félreértett mondata nyomán, újrakezdődött a vita arról is: az-e a  nők dolga, hogy a férfiúi bölcsesség mellett az érzelmeket, az ész mellett a szív hangjait szólaltassák meg. Hiller persze nem ezt mondta: ő a pártok és politikusok szerethetőségének, vonzó személyiségének fontosságáról beszélt, legyenek  nők vagy férfiak. Nagyon is igaza volt abban, hogy a politikai választásokban nagy szerepük van az érzelmeknek is – ha ezt nem tapasztaltuk meg eléggé a Fidesz Magyarországán, akkor sehol –,  de természetesen senki sem gondolhatja, hogy ez csupán a nők reszortfeladata volna.

A nők természetesen nem bájos díszítő elemek a sajtótájékoztatókon és tévé-szerepléseken, akiknek majd a férfiak megmondják a tutit..Örüljünk neki, ha valaki vonzó, pláne fiatal, de ez esetben nehogy már afféle  „szőke nőknek" tekintsük őket, akik minél csinosabbak, biztosan annál nagyobb hülyeségeket mondanak..Ami azt illeti, én kifejezetten jól viselném, ha honunk hímnemű vezetői is – akárhány évesek – megpróbálnának kedvező benyomást kelteni, de ha nem, hát nem..Ők tudják.

Én viszont azt tudom, hogy kellenek az okos, rokonszenves nők a politika csúcsain is. (Hol nem?) Hoznak olyan társadalmi tapasztalatokat a nők helyzetéről, útválasztásáról, gyakran hajszás életéről, magánélet és karrier egyeztetéséről, a lekezeléssel, fölényeskedéssel való megbirkózásról, amiben sokan magukra ismerhetnek. És hoznak olyat is, ami közös a férfiakéval. Hajrá, lányok! Drukkolok nektek. Na jó, a fiúknak is.