Orbán a saját démonaival harcol, és háborúba hívja a magyarokat

Föld S. Péter 2021. november 1. 07:49 2021. nov. 1. 07:49

Mindenkinek ki kell vennie a részét a ránk váró küzdelemből – írta Orbán Viktor a Facebookon. Majd, hogy világos legyen, mire gondol, hozzátette: „ha meg akarjuk védeni a családaink biztonságát, országunk határait, a gyermekeink jövőjét, cselekednünk kell.” Tudom, vannak katonai titkok, amelyeket nem szabad az ellenség orrára kötni, de azért annyit elárulhatott volna, a miniszterelnök, hogy honnan várhatjuk a támadást. Már csak a miheztartás végett, hogy tudjuk, ki ellen kell hadakoznunk.

Nem ma kezdte Orbán a háborúskodást. Már 2002-ben, az akkori választások elveszített első fordulója után harcba hívta a magyarokat. Igaz, nem mindenkit, csak a hazafiakat. Azt mondta, hogy a haza nem lehet ellenzékben, s felszólította az embereket, hogy alakítsanak polgári köröket. „Hogy mozdulhassunk, ha majd mozdulni kell”. Kellett mozdulni, 2006-ban is például.

Magát harci paripához hasonlította akkor Orbán, olyan csatalóhoz, aki orrában érzi a puskapor szagát. Nem az a baj, ha valaki felismeri a puskapor szagát, a gond ott kezdődik, ha az illető akkor is puskaporszagot érez, amikor semmilyen illat nem terjeng a levegőben.

Most is az van, ami akkor sem volt: meg leszünk támadva, vagy már meg is vagyunk, meg kell védeni magunkat. Nem tudjuk, honnan jön a támadás, találgatásokra vagyunk utalva. Én az elmúlt évek retorikája alapján Brüsszelre tippelek, a belga főváros ármánykodásaival van teli a sajtó, erre hangolják a közvéleményt. Meg kell állítani Brüsszelt, mert rosszat akar a magyaroknak. Azt, hogy megnyissuk a határainkat, és engedjünk be migránsokat. Ami nem volna könnyű feladat, mert a migránsok nem akarnak Magyarországra jönni. Legföljebb átutazóban, mint tették azt 2015-ben, amikor Orbán olyannyira megvédte Európát, hogy a menekülteket buszokra és vonatokra pakolta, majd átadta őket a németeknek.

Ha akkor megvédte Európát, megvédi majd most is. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy készüljünk. Amikor az egypártrendszer idején a Varsói Szerződés kötelékéhez tartozó Magyar Néphadseregben előfelvételis katona voltam – akkor még titok volt, hogy hol, ma már elárulhatom: Kalocsán – legalább megmondták, hogy ki az ellenség. Hogyha kitör a háború, nekünk nyugat felé kellett volna támadnunk. (Vagy védekeznünk, már nem emlékszem pontosan, régen volt, de sajnos igaz volt.) Arra viszont biztosan emlékszem, hogy mi volt a parancs egy feltételezett atomtámadás esetén. Ha lett volna ilyen, minden katona körültekerte volna magát vizes lepedővel, majd félóránként le kellett volna rajzolnia az atombomba alakját.

Nem viccelek, tényleg ezt volt a feladat, csak sajnos azt nem mondták meg, hogy mit kell tennünk az elkészült rajzokkal. Kinek kell átadni a remekműveket, és főleg mi a célja azokkal az illetékes katonai vezetésnek.

Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Készülnünk kell a küzdelemre, legalábbis, ki kell venni belőle a magunk részét Ez azért valamelyest biztató. Hogy csak a saját részünket kell kivennünk, nem az egészet.

Merthogy az utóbbit már ismerjük. Orbán és társai már kivették a részüket, sőt, még annál is többet. Nem a küzdelemből, hanem a közösből.