Orbán Kádár János nyomában

Németh Péter 2019. március 18. 09:27 2019. márc. 18. 09:27

Emlékszünk bizonyára még azokra az időkre – a fiatalabbaknak meg most elmesélem -, amikor Kádár János, a pártállam vezére egy-egy vidéki útra elindult, előtte sietve rendbehozták az odavezető utat, frissen aszfaltoztak, füvet nyírtak, virágosítottak. Tették ezt annak ellenére, hogy maga a pártfőtitkár szigorúan őrizte egyszerű munkásember imidzsét, legfőbb szenvedélyének hódolt legfeljebb, mégpedig a sakknak.

Orbán Viktor a vidéki parasztfiú képét igyekszik felrajzolni a közvélemény számára, legalább is szavakban ezt teszi.  De míg Kádár életmódja többnyire rejtett maradt a nyilvánosság előtt Orbán Viktoré ennél transzparensebb, nyilván a média erőteljesebb jelenléte okán. Mert bármennyire is a miniszterelnök birtokolja lényegében a nyilvánosság csaknem egészét, azért maradnak még - általa- lefedetlen, ellenőrizetlen területek, ahonnan csak-csak kiszivárog a valóság.

Ráadásul Kádár szenvedélye kevesebb pénzt és látványosságot jelentett; nem költetett hatalmas összegeket stadionnyi sakktáblák építésére, legfeljebb a szövetség élére helyezett olyan embert, aki száz százalékig megbízható, hűséges és lojális volt; őt persze jól meg is fizette.  Más idők, más szokások; a magyar focit akkoriban még magasan jegyezték, és a sakkcsapat sem attól került a világ élvonalába, mert a pártfőtitkár szenvedélyesen szerette ezt a sportágat. 

Kádár, a legenda szerint ragaszkodott a puritán élethez, vagy annak látszatához, ám ő is belement a játékba: ott legyen rend, ahol és amerre ő jár. Úgy is fogalmazhatnánk: hozzászoktatta a magyar embereket ahhoz, hogy ez így működik; a többség legfeljebb csak mosolygott ezeken a trükkökön, a „királyt” kiszolgáló siserehadon. Ezért aztán azon sem csodálkoznak, ha a „parasztfiú” esetében is így történnek a dolgok; valójában nem is a nagyember, hanem a környezete tehet erről. Arról is például, hogy a plakátokat csak ott tüntetik el, ahol a „király” vendége jár, vagy – mint olvasom a hétfői Népszavában – a Karmelita kolostor alatti területet addig a vonalig hozzák trendbe, ameddig a szem ellát. Pontosabban ameddig Orbán szeme ellát.

Látjuk a fotókon: a miniszterelnök szereti valamennyi vendégét kivinni arra a teraszra, amelyet külön építtetek a kolostor rekonstrukciója során; nyilván nem a parasztfiú kérésére. De, ha már ennyiben eltértek az eredeti állapot visszaállításától, miért ne használná a balkont a ház lakója; Budapest látványán igazán nincs mit szégyenkezni. Igen ám, de arról a teraszról nem csak távolra, közelre is látni, látni a rendezetlen hegyoldalt, a kiégett, vagy elhanyagolt füvet, a tönkrement virágágyásokat.

És akkor mi lesz, ha Orbán Viktor, kisétálva az épület ragyogó, freskótlanított belsejéből az elhanyagolt külső környezettel kénytelen szembesülni. Nyilvánvalóan ez nem maradhat úgy, rendbe kell tenni. Pontosan úgy, ahogy az aszfalt utakat. Addig, ameddig a szem horizontja a magasba nem emelkedik. Ahogy a lap tudósításából kiderül: a határvonalat sem bízták a véletlenre, nehogy egy lépéssel is messzebbre menjenek a kolostor falától; mint a futballbírók a legújabb divat szerint, sprayvonalat húznak a sorfal számára, itt festékvonallal rögzítették a tereprendezés határvonalát. „Ki gépen száll fölébe” – írná erre a Radnóti, de a mai Radnótik nem írják, mert akkor nem kapnak kitüntetést.

Szépen csendesen beletörődünk abba, hogy Patyomkin faluvá változik az ország; látszatok, megfelelni vágyások uralják.  A Nézőpont Intézet úgy is kimutatja, hogy a nép boldog és elégedett. És ez látszik onnan, a Karmelita kolostor mellvédjéről.