Orbán nem nyúl Hitlerhez

2019. február 12. 10:26

Akik a bevándorlás és a migránsok mellett döntenek, bármilyen célból teszik is, valójában kevert népességű országot hoznak létre. Az ilyen országok történelmi hagyománya véget ér, és egy új világ veszi kezdetét. A bevándorló országokban keresztény–muszlim világ jön létre, folyamatosan zsugorodó keresztény aránnyal. Vannak, akik ezt nem bánják, és vannak, akik legyintenek, mert úgy képzelik, hogy ez lassú folyamat lesz. Tévednek, és meg fognak lepődni. A 10 százalékos népcsoportból először 15-20 százalék lesz. Aztán minden felgyorsul, és a többi nem igényel fantáziát, csak egyszerű matematika. A magam korabeliek még látni fogják az egykor nagy keresztény országok gyors átalakulását. A szívünk fáj, de aligha segíthetünk. Aki egyszer erre a gyorsvonatra felszállt, el is fog menni a végállomásig. Retúrjegy pedig nincs. Nekünk, közép-európaiaknak azonban még megvan a saját jövőnk. A saját jövőnk, amely a szüleink és a nagyszüleink életének folytatása, ezeréves hagyományaink megőrzése, gazdaságunk, családunk és a keresztény kultúra megvédése. Ilyen is lehet a jövő. Pontosabban a mi jövőnk még lehet ilyen is.”

”A Teremtő, a természet eszerint létrehozta a különböző fajokat, utána pedig távolságtartóan szemléli egymással folytatott küzdelmüket. A természet a tiszta fajokat részesíti előnyben, a fajok keveredése mindig gyengébb minőséghez vezet. Az ilyen faji romlás végeredménye a degradálódott fajok pusztulása.”

Ezt a két idézet érkezett a levelezésembe. Az első Orbán Viktor évértékelőjéből való, a második Hitler Mein Kampfjából.

Azért küldték, hogy fedezzem fel a hasonlóságot, esetleg a magyar miniszterelnök beszédének forrását. Amit, ha akarom, felfedezek, ha nem akarom nem. De inkább nem.

Jól tudom, szinte minden orbáni előadás után, felbukkannak azok az elemzések, észrevételek, amelyek arról szólnak, honnan is meríthetett a miniszterelnök; a nagyon Orbán ellenesek rendre meg is találják, többnyire Hitlernél az összevethető szövegrészt.

Biztosan állítom: tévúton járnak. Orbán felkészült politikus, az eddigi működése alapján az is kijelenthető: minden lényeges munkát elolvasott, ami a vezetéselméletről szól.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy a „Diktátorok kézikönyve” a lefontosabb olvasmánya, és nem pusztán azért, mert ilyen könyv nincs, hanem mert – a belső meggyőződése szerint – ő demokratának tartja magát. Mint ahogy a diktátorok mind; folyamatosan sodródnak a személyi kultusz irányába; ehhez nagy segítséget kapva a környezetüktől. (Emlékezzünk csak vissza a vasárnapi közönségre, az áhítattal átitatott arcokra, a boldog mosolyokra, a vastapsokra; mintha csak egy kereskedelmi televízió felvételén lettek volna, ahol központilag irányítják a tetszésnyilvánítást.)

De hagyjuk Orbán analízisét a szakemberekre, foglalkozzunk csak a két idézettel, illetve azzal, hogy mit is akart mondani a kormányfő, amikor – nem először – a kevert népesség veszélyeiről beszélt.

A gondolatai, állítom, nagyon-nagyon messze álltak és állnak a fajelmélettől, még akkor is, ha az a fajta nacionalizmus, amely a szavaiból kiolvasható nem az emberek pozitív érzéseire apellál. Sőt: kijelenthető, hogy Orbán a magyar emberekben meglévő, más népeket, az idegeneket gyűlölő attitűdjére játszik rá (vö: pirézek), de ebben nem jut el a felsőbbrendűség hirdetéséig, sőt addig sem, hogy más nációkat, vallások képviselőit meg kell semmisíteni.

Orbán nem soviniszta. Mégis, amiket mond alkalmasak arra, hogy felébressze azokban az emberekben az ilyen érzéseket, akik hajlamosak rá. Az a tény, hogy a magyar miniszterelnök, immár négy éve, a bevándorlást, illetve annak ellenzését, a muzulmán vallás térhódítását emeli programja középpontjába, sőt szinte nem is létezik számára más rendező elv, mint ennek a napirenden tartása, fokozatosan sodorja a híveit, de saját magát is az egészséges nacionalizmustól a soviniszta gondolatokig.

Orbán ma már úgy beszél – a nacionalizmus legfontosabb elemeként – a nemzet egységéről, hogy abból kirekeszti mindazokat, akik hajlamosak a befogadásra, azokat, akik számára a humanitárius szempontok épp oly fontosak, mint a nemzet egységének, kultúrájának megőrzése. Az európai szélsőjobb ebben találkozik: nem pusztán a nemzetállami lét túlhangsúlyozásában, hanem az idegenek, a bevándorlók elleni fellépés – el-, illetve kiüldözésük szükségességében.

Újra ide írom: mindez, hiszem, nem csap át fajelméleti gondolatokba. Orbánnál nem. Éppen ezért hiba minden Hitlerrel való összevetés. Mint ahogy a Mussolini fasizmusával való egyezések hangsúlyozása is. Minden rendszer tartalmaz hasonló elemeket, és ha ezeket az elemeket kiemeljük, fals következtetésre juthatunk.

Különösen könnyű ilyen hasonlóságokat találni akkor, ha az adott vezető egyre inkább távolodik saját korábbi, létező – vagy nem létező – demokratikus beállítottságától, és vált át előbb az autoriter, később pedig a diktatórikus irányításra.

Ebben a rendszerben már lényeges szemponttá válik a többpártrendszer sokszínűségének felszámolása, az állami szervezetek önállóságának megszüntetése, a parlament ellenőrző funkciójának formálissá tétele, a döntések központosítása, illetve fokozatosan az első számú vezető kizárólagos jogosítvánnyá tétele. Igen: nem lesz ez más, mint valójában egy állampárti szisztéma, látszólagos demokratikus színfalak mögött. Ehhez pedig szükség van az ellenségképre, a külső és belső ellenség felrajzolására, ehhez pedig a nacionalizmusra.

Magyar anyák magyar gyerekeket szüljenek, mondja a miniszterelnök és teszi ezt annak érdekében, hogy a hatalmát megerősítse, illetve Európa felé kiszélesítse. A magyar anyák magyar gyerekei gondolata még nem fajelmélet. Nem Hitler.

De ettől még nem egészséges.

Szerző: Németh Péter